Kétállapot

Sz. Deme László @ Táncélet.hu

2009. február 15.


Kettő tarkopasz és félmeztelen táncos akrobatikus és intenzív lábnyújtásokkal kering egymás sarkában. Fehérre meszelt fejük maszkként idegeníti el őket egy realisztikus megjelenéstől, miközben színpadi létezésük nagyon is élő figurákról ad számot, hiszen úgy kergetőznek és incselkednek egymással, mint valami játékos kedvű állatkölykök. Bensőséges és közvetlen kapcsolatuk azonban láthatóan gyötrést és gyötrelmet is hordoz, hiszen ha egyikük éppen belecsodálkozna egy felfedezésébe, vagy elmerengne egy gondolaton, mozdulaton, akármin, a másik máris kizökkenti, s rakoncátlankodása újra indítja a testvérpáros nyughatatlan kerengését. A Twins-Ikrek valamiféle egymáshoz rögzítettségről tudósít különféle stációkat ragadva meg.



Több kompozíció fut több szálon, amelyek közös eredőjük a felemás iker-állapot. Frenák Pál új koreográfiáját a 2006-os Milan ikerdarabjának szánja a színlap tanúsága szerint. Előkerülnek az útkeresés és szárnyalás ott használt szimbólumai: a görkorcsolyás suhanások, a repülő hinta, a sirályok, a karra erősíthető drótszárny, vagy a vetített fénycsíkok éles ösvényei. De míg a Milanban egyetlen táncos volt, aki társra vágyott, s ezért egy bábot hurcolt magával, addig az Ikrekben a társ már nem csak hiányként jelentkezik, hanem teherként is.


A két alak vadul korcsolyázza be a félhomályos kezdőkép keskeny fénysávjait. Váltják egymást, azaz helyettesíthetőek, nem a személyiségük fontos, hanem az állapot, amit elvont mozdulataikkal és absztrahált viszonyukkal, stilizált duplátumukkal fejeznek ki. Legfőképpen az a kapocs, az a láthatatlan fonál rajzolódik ki, ami egymáshoz fűzi őket. Major László és Várnagy Kristóf lenyűgöző és hajlékony mozgáskultúrával halad végig a stációkon. Birkóznak egy fénysávban, egymást űzve táncolják be a teret, függő hintára kapaszkodnak és ott a jeleléses koreográfia szerint felfedezik a testüket, érzelmeiket és gondolataikat. De egyetlen pillanatra sem bírnak szabadulni a másiktól, közös kontaktusaikban értelmeződik minden gesztus, viszony és táncmozdulat. Pillanatnyi csodák történnek, maguk az ikerlét etapjai azonban valahogy álmosítóan elnyúlnak, mert hosszukhoz képest kevesebb izgalom és felfedeznivaló sűrűsödik bennük. Voltaképpen az egész anyag túlnyúlik önmagán, a különböző fázisok és szálak felmutatása olyan terjengősen, és kissé tétova kidolgozottsággal történik, mint a bábos betétekben.



A bábos részletek önálló kompozícióként foglalják el helyüket az egészben. Elsőként egy egész alakos báb játszadozik egy kristálygömbbel, de éppen azzal a gyermeki komolysággal, ami nem tud kiteljesedni az ikerpár nyughatatlan táncában. Később pedig a báb marionett mása lép fel, és Marton János színpadra varázsolt expresszionista fényösvényein tévelyeg. A báb az ikerállapot egyik analógiájának tűnik, ám sikerültebb lenne, ha nem a hagyományos bábszínházi felállásban működne. Mindkét esetben a mozgó bábon a hangsúly, akit feketébe öltöztetett mozgatója, Fekete Dávid irányít. Nincs köztük interakció, miközben a táncoló ikrek egymáshoz való viszonya elsősorban az interakcióra épül. A Milanban a báb még egyenrangú szereplője volt az egyetlen táncosnak, s mivel az Ikrek nem egyértelműen az inverze annak a világnak, talán itt is jobban működne a megfeleltetés, ha a báb nem csupán a kiszolgáltatottságot illusztrálná, hanem a báb és a bábos ugyanabba a viszonyba keveredne, mint az ikerpár, azaz egyszerre lennének egymás bábjai és mozgató istenei. A kötődés és alárendeltség így talán pontosabban lefedné azt a kettőséget, amiről az előadás szólni kíván: az ikerlét végigzongorázása arra a gondolati ívre fűződik, amely az ikerpár-nélküliség két végpontjaként fogalmazható meg.



A színpad hátsó traktusában egy fal emelkedik. Mikor a dinamikus görkorcsolyázás után a tágas színnek ebbe a szegletébe szorulnak a szereplők, mintha Majoros Gyula és Kis Péter játéktere valamiképpen a lentet sugalmazná. A fal, ami nem ereszt; a kötélhágcsó, amely ide ereszkedik a függő hintáról; valamint a méretes szellőzőnyílás, egy hatalmas ventillátor, ami ugyan nem kerül színpadi használatba, ám jelenléte hangsúlyos, s átvilágításával a falra vetülő lapátárnyainak komótos körbeforgása végtelen monotonitást sugároz. Nyomasztó fogsághangulat. A fal előtt a két táncos viháncolása véget ér, mikor az egyikük megmerevedik, majd el is dől, élettelenül. Nem mozdul többé, hiába próbál a társa életet lehelni belé. Ha úgy tetszik élettelen báb lesz belőle, mire az „élő” iker nyűszítő hangokkal erősített szorongó mozgássorba kezd, mintha nem tudná elfogadni, hogy egyedül maradt. Ezek után elevenednek meg az ikerlét etapjai, míg végül ismét visszatérünk a hátsó fal motívumához, a „halott” ismét ott fekszik mozdulatlanul. „Életben maradt” társa azonban nincs már mellette, hanem a kezdéshez hasonlóan görkorcsolyával cikázik körbe-körbe a fénycsíkok között, de mozgása felszabadultabb lett: meztelenre vetkőzve suhan a karjára erősített szárnyakkal csapdosva. Mintha ikerpárjának az elvesztése egyben valamiféle felszabadulás is lenne. Az aláfestő hangzás is ezt tűnik aláhúzni, hiszen míg a kezdéshez Gergely Attila egy belső, intim pulzáló ritmust szerkesztett, most a külvilág zajait és emberzsivajt hallunk. Ki vagy át lehet lépni egy új világba.


Forrás: http://www.tancelet.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2028:sz-deme-laszlo-ketallapot&catid=28:hirek&Itemid=13

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu