Tóth Ágnes Veronika @ Revizor
2009.02.23.
A Twins – Ikrek a 2006-os MIL AN ikerdarabja, és bár elsőre úgy tűnik, nagyon hasonlít hozzá, mégis mások az erősségei. Külön öröm például Major Lászlót végre az első, valóban neki való szerepben látni. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Volt egyszer, pár éve egy MIL AN című szóló, melyet Frenák PálÚjvári Milán részére készített, és most itt az Ikrek, az egykori darab átértelmezése két, nagyon hasonló alkatú, kivételes táncosra, Várnagy Kristófra és Major Lászlóra. (Mellesleg a szólót Várnagy Kristóf is táncolta Újvári Milán után.) A két darab számos ponton megegyezik, hasonlóak a díszletek, a kellékek: a táncosok kezdetben görkorcsolyával szelik a köröket, megmásszák a magasban lógó, lélekvesztő-szerű hintát is, felbukkan több alakmás, egy embernagyságú és egy kisebb bábu is, végül még az óriási Ikarosz-szárny is visszaköszön. Viszont a MIL AN-nak volt egy nagyon zárt struktúrája – hiszen bejött valaki a színpadra, hátán egy nehéz teherrel, a bábuval, saját árnyékával, majd életre-halálra megküzdött vele, győzött, és így a ránehezedő súlyból végre szárnyak lettek – az Ikrek sokkal kevésbé lekerekített, jóval nyitottabb szerkezetű.
Hiába a számos ismerős motívum, a kontextus ez alkalommal egészen más. Nagyon megváltoztatja ugyanis a hangsúlyokat, hogy míg a korábbi darabban az életnagyságú – és a szólista arcvonásait tükröző – bábu volt a táncos alteregója, másik énje, árnya, furcsa, képzeletbeli ikertestvére, most a bábu háttérbe szorul, és a két táncos kerül ugyanabba a szimbiózisra emlékeztető viszonyba: egy képzeletbeli reláció helyett ezúttal nagyon szoros hús-vér kapcsolat bontakozik ki előttünk.
Újvári Milán abban volt nagyszerű, hogy képes volt folyamatos dialógusban maradni egy élettelen bábbal, míg Várnagy Kristóf és Major László annak az érzékeltetésében kivételes, hogy egy olyan közeli kapcsolatot mutatnak meg, melyben a test- és énhatárok szinte nem is különülnek el igazán. Mert nagyon nem mindegy, hogy a több méter magasban, vészesen himbálózó hintáról egy életre kelt fantáziakép próbálja lelökni a táncost, vagy két hús-vér szereplő, két testvér ugrik egymásnak a magasban, szilaj élet-halál harcban. A két alak között valami egészen furcsa küzdelem folyik, egyszer annyira együtt vannak, mintha csak tükörképei lennének egymásnak, nem tudni, ki utánoz kit, máskor vadul, játékosan egymásnak ugranak, mint a marakodó kölyökkutyák, de olykor tényleg élesben megy minden, mintha valóban el akarnák pusztítani egymást.
A hasonló testfelépítésű, fehérre festett arcú Várnagy Kristóf és Major László valóban képesek azt az illúziót kelteni, hogy testvérek. Érdemes rá felfigyelni, hogy Majoros László tehetsége érvényesülni tud rutinosabb társa mellett (egyébként már réges-régen előre kellett volna tolni őt a színpadon, a Közép-Európa Táncszínházban kicsit háttérbe szorult).
Kiegyensúlyozottak az erőviszonyok: másként nem is működne ez a helyzet, két pimaszul fiatal, de rendkívül kvalitásos táncos párharcának lehetünk tanúi a Twinsben. Így aztán nem meglepő, a bábu szerepe jócskán elvékonyodik, és többszöri felbukkanása (egyszer életnagyságú bábként, máskor egy kisebb verzióban) inkább csak cizellálja az előadást. Ugyanígy a szárny felbukkanása sem hoz feloldást a darab végén; artisztikus, látványos, de mégis funkciótlan, ittragadt kellék csupán, hiszen egy rögeszmét le lehet győzni, de egy testvért nem.