Szakszon Réka @ VS.HU
2015. December 7
Frenák Pál koreográfus-táncművész előadásaiban provokál, hogy biztosan ne semlegesség legyen rájuk a válasz. Táncosai a levegőben lógnak, fémlabirintusokban vesznek el, és közben saját határaikat feszegetik. Most Moholy-Nagy-díjat kapott, ennek apropóján beszélgettünk vele, illetve próbáltuk szavakba önteni művészetének jelentőségét.
A színpadot beterítő kék lepelből kiemelkedik egy emberi (felső)test. Mintha éppen most bukkant volna fel a vízből, fején úszósapka és szemüveg. A mozdulatai határozottak, pontosak és erőteljesek. Néha úgy tekereg, mint egy kígyó, kivetkőzve saját bőréből.
Közben jelel. Egy táncművész, akinek siket és nagyothalló szülei miatt a jelbeszéd születésétől fogva az életben maradást jelentette. A beszéd és a történetmesélés ezáltal háttérbe is szorulhatna. De inkább átalakul. Testté, térré, stílussá, mozgássá.
Lassan elhagyja a színpadot, ezzel még inkább felkelti az érdeklődést. A széksorok közt vonul végig. „Most mi lesz a bácsival?” – kérdezi ijedten egy kisgyerek az egyre súlyosabb csöndben. Utána ő is elhallgat. Frenák Pálnak különös tehetsége van. Többek közt abban, hogy ha valahol megjelenik, mindenki rá figyeljen.
„Ma este is egy olyan szituációba helyeztem a közönséget, ahol a nagy részük nem tudta, hogy a terembe lépve ott mozog majd valaki” – meséli a táncművész. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen járunk, ahol Frenák Pál vehette át idén a Moholy-Nagy-díjat. „Az emberek beszéltek körülöttem. Utólag kérdezte valaki, hogy nem zavart-e. Miért zavart volna? Én megalkottam egy világot, és mivel hittem benne, ezért előbb-utóbb mindenki megérezte a helyzet jelentését, pár perc után csend lett, és az emberek befordultak egy térbe.”
„A kortárs magyar táncművészet meghatározó alakja” – így szól a hivatalos megfogalmazás a MOME díjának átadásakor. Kortárs művészeti élet, világszerte ismert, kiemelkedő alak, radikálisan új stílus, erősen dinamikus mozgásvilág stb. De mit jelentenek ezek a kifejezések Frenák Pál esetében?
NEM BÍRJA ELVISELNI A HIDEGSÉGET
„Az előadásaimról ritkán jönnek ki semlegesen az emberek. Mindent megteszek, hogy a közönyből kirúgjam a közönséget, miközben magamat is kirántom belőle” – mondja a koreográfus, majd hozzáteszi: a legrosszabb reakció a hideg semlegesség.
Ezt próbálja tehát elkerülni előadásaiban. Elfogadja, ha valaki szereti vagy nem szereti, a lényeg, hogy legyen véleménye. Nem foglalkozik senkivel, a színpadon megmutat-felmutat, egyfajta szabad, karakteres, asszociatív módon átjárható világot teremt, és erősen hat a közönségre.
A színpadon túl is hatni akar: „Aggódom a világ sorsáért. Van egyfajta globális felelősségtudatom. Egyeseknek a táncművészet megélhetési forma, számomra viszont ez egy életforma, komoly kihívás és üzenet is egyben.”
A legnagyobb problémának a mai világban a közönyt tartja, amit nagyon korán érzékelt abban a szociális közegben, ahol felnőtt: először a siketek és nagyothallók közt, később az intézetben, ahol gyerekként sokáig lakott. „Nem bírom elviselni azt a fajta hidegséget, ahogy az emberekre ránézünk. Sokszor viszek ételt az aluljárókban élő hajléktalanoknak. Ugyanakkor mint művész nem tehetem meg, hogy csak az efféle segítségnyújtásra fókuszáljak, és felhagyjak a kreativitással. Megpróbálom a problémákat megjeleníteni a színpadon, és felhívni a figyelmet arra, milyen helyzetek vesznek körül minket.”
Egy Franciaországban megvalósított táncrehabilitációs program keretében sérült gyermekekkel is foglalkozott, hogy segítse beilleszkedésüket a társadalomba.
VILÁGHÍRŰ TÁRSULATOKAT HAGYNAK OTT, HOGY VELE DOLGOZHASSANAK
A koreográfus az emberi kapcsolatokból, a testi-lelki viszonyokból meríti témáit. A Hymenben egy felkavaró esküvő elevenedik meg az élethazugságok, frusztrációk és megfelelési vágy által generált káoszban. A Fiúk című előadásban Frenák Pál a nemek szerepét és azok viszonyrendszerét vizsgálja. Az InTimE a szimbolikus vörös kanapé mellett, körül, mögött játszódik, és ebben a környezetben avat be a férfi és nő, nő és nő, férfi és férfi közti kapcsolatrendszerek legmélyebb és legösszetettebb részleteibe.
Stílusrendszerét és mozgásvilágát nem lehet összetéveszteni másokéval. A testi kifejezőeszközökből próbál felszínre hozni egy gyilkos, őszinte erőt. Legújabb és jelenleg is futó darabja, a Birdie a bezártság és izoláció, a szabadság és végtelenség fogalmával, valamint a bennünk és körülöttünk emelt falakkal foglalkozik. A helyszín pedig egy színpadon emelt fémlabirintus, amelyben elveszni könnyű, a kifele vezető utat megtalálni már annál nehezebb.
Ezek a díszletelemek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a táncosokat kiszakítsák a rutinból. Frenák darabjaiban a gravitáció mintha nem létezne: a szereplők köteleken lógnak, felfújt gumimedencén egyensúlyoznak, és fémrudak között lendülnek egyik pontból a másikba. A megszokott mozdulatsorok lebomlanak, és új, izgalmas jeleneteknek adják át a helyüket.
A Compaigne Pal Frenak több mint 25 éve jött létre, majd 1999-ben fiatal magyar táncosokkal kibővítve magyar–francia társulattá alakult át. Azóta számos világhírű táncművész csatlakozott a csapathoz. Nelson Reguera Sydney-t hagyta ott tíz évvel ezelőtt, hogy Frenák Pállal dolgozhasson, Yosmell Calderón Mejias pedig a Kubai Modern Balett szólistája volt, mielőtt idén februárban szintén a világhírű kortárs tánctársulathoz csatlakozott volna.
És miért hagynak ott világhírű társulatokat a táncosok, hogy Frenák Pállal dolgozhassanak? A koreográfus nemcsak Magyarországon kiemelkedő alak a kortárs táncművészetben, hanem világszerte ismerik a nevét. Könyv jelent meg róla, amely a kezdeti francia évek klasszikus balettos sikerein túl a kortárs formanyelv felé fordulás állomásait tárja fel, jelenleg pedig magyar–amerikai koprodukcióban forgatnak dokumentumfilmet életéről és munkásságáról.
De talán az ismertségnél is fontosabb meggyőző erő különleges személyiségének és művészi profizmusának párosítása. Frenák Pál kíméletlenül őszinte saját magával, a közönséggel és a táncosaival is. Együttesében azok lesznek társulati tagok, akik képesek átadni magukat ennek a szembenézésnek, akik képesek valóban túllépni a saját belső korlátaikon. Társulatának tagjai felnéznek Frenák Pálra, és jó látni, ahogy együtt rezdülnek vele.
MEGPRÓBÁLJA LEHETETLEN HELYZETBE HOZNI MAGÁT
Koreográfiáinak védjegye a több műfajúság, vagyis előszeretettel emeli be a társművészeteket (új cirkusz, színház, építészet, divat és design, kortárs zene) az előadásaiba. A táncot szerinte nem bizonyos lépések és mozgások határozzák meg, más dimenziókban kell gondolkozni.
„Mozgásművészek sokszor nem értik, hogy egy térformának és egy stílusrendszernek legalább akkora jelentősége van, mint a benne végzett mozgásnak. Mibe helyezem bele? Milyen teret alkot? Hogy járom át?” – ezek a kérdések Frenák Pál számára legalább olyan fontosak, mint a hagyományosnak számító elemek.
A hónapok alatt épített koreográfiát és látványvilágot pedig másodpercek alatt töri meg a térbe vetített fénycsíkokkal, amelyekkel képes láttatni, eltakarni és szétrombolni bizonyos részleteket. Ebben a térben az érzés uralkodik a tudás felett. A konkrét látvány ugyanis könnyen szájba rágott tartalommá válhat.
„Mindent elkövetek, hogy egyfajta komfortzónán túli, lehetetlen helyzetbe hozzam magamat és magunkat. Innentől pedig mindenkinek a saját munkája, hogy hol látja meg azt, amire kíváncsi, és hogyan érez rá a belső tartalomra” – osztja meg véleményét a kortárs táncművész a befogadás szabadságáról.
Így érthető meg egyre jobban a szellemi innováció és a műfajok közti átjárás, vagyis azok az értékek, amelyek miatt idén Frenák Pál megkapta a Moholy-Nagy-díjat. „Kicsit olyan volt, mint egy villámcsapás. Persze pozitív értelemben. Ez a díj azért is nagy elismerés, mert egy olyan közegtől kaptam, akikkel csak közvetett kapcsolatom volt. Visszajeleztek, hogy a térforma, a színpadkép használata, az egyedi, felismerhető és hiteles stílus, az innováció valóban fontos.”
MÉG VAN IDŐM, NEM?
Frenák Pál kétszer nyerte el a hazai kortárs táncszakma legrangosabb elismerését, a Lábán Rudolf-díjat, 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Nagyobb állami kitüntetést viszont az elmúlt tíz évben nem kapott. Vajon a kortárs tánc elismertségének hiánya, Frenák Pál megosztó figurája vagy valami egészen más kultúrpolitikai vonatkozás áll a háttérben?
„Nem hiszem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Nem tudom, hogy kinek mit szeretnének adni, és kinek nem adnak semmit. Ami mégis a legzavaróbb, hogy egy zárt szakmai kör dönti el egymás között a díjazásokat. De ha őket nem zavarja... Ennek a mostani díjnak (és sok másiknak) számomra egyébként is nagyobb súlya van, pont azért, mert egy független kuratórium, szakmai alapon ítélte oda. Ráadásul nem jár kiváltságokkal, nem kerülök egy kiszolgáló művészi helyzetbe” – fejtette ki véleményét, majd hozzátette: „Darvas Iván egyszer azt mondta, hogy vannak olyan díjak, amiket egy életmű lezárulásával kap meg az ember. Akkor még van időm, nem?”
Szerinte úgy lehet még több embert fogékonnyá tenni a kortárs táncra, ha felnőttnek tekinti a közönséget, és zsigeri, magával ragadó élményeket nyújt nekik, olyan élményeket, amelyekkel a nézőknek is aktív asszociatív dolga van. Ugyanakkor egyre inkább úgy látja, a nyers őszinteség a legfontosabb. Hogy senki ne akarjon többnek látszani, mint ami belülről fakad.
„Mindenki keresi az egységet, hogy a testen túl hol az intellektuális lénye, milyen módon áll kapcsolatban a lelkiséggel, hogy fér bele a képbe a fizikai valóságunkhoz való viszonyunk. Vagyis hogy ki-ki hogyan tud egyben lenni. Száguldozunk, százféle dolgot csinálunk, nagyon nehéz, hogy valamiben elmélyüljünk, és egyre közelebb kerüljünk ahhoz, amit keresünk. Minimális harmóniát azonban az ember önmagával kell, hogy megteremtsen ahhoz, hogy másokkal is képes legyen egyensúlyba kerülni.”
videók:
https://youtu.be/y5ZbJoqfENY