Komjáthy Zsuzsanna @ tánckritika.hu
2016.09.23.
Frenák ebben tulajdonképpen azt a feltartóztathatatlan folyamatot mutatja be, melyben az ember egyfajta monásszá válik, egy maga is képszerű, és a képek világában élő, ám ablaktalan individuummá.
Giccs és művészet, borzalom és gyönyör vagy éppen közönséges és fenséges közt nagyon vékony a határvonal. Talán nem is lenne butaság, ha kitennénk ide valamiféle figyelmeztető táblát („Robbanásveszély!”), hiszen sok-sok előadás vesztette már el karját-lábát, vagy vérzett el ezen a veszedelmes mezsgyén imbolyogva. Elég csak egyetlen mikrogesztus, csak egyetlen apró rezdülés, ha az egyensúly kibillen, aknára lépünk: egyik minőség pedig azonnal a másik minőségbe robban. Frenák Pál legfrissebb előadása, a Lutte azonban, dacára minden képzeletbeli jelzőtáblának, a tiltott határra merészkedik. De vajon meginog-e?
A Lutte több szempontból is fontos lehet a frenáki életműben. Egyrészt kiteljesíti, csiszolja azt, hiszen tökéletesen illeszkedik a korábbi előadások sorába. Mind formai-technikai szempontból visszatérnek a jellegzetes fogások (akrobatikus, veszélyes mozgássorok; spirális lefelé és/vagy oldalirányú forgások köteleken; hirtelen, erős lendületből indított, majd elfúló mozdulatok; ütközések és eloldások), mind tematikus szinten megjelennek benne a koreográfusra jellemző motívumok (vonaglások fénycsíkban; határozott belépők, fényajtók; populáris vagy kloáka kultúrából beemelt, elidegenített motívumok; más kultúrák mozgásanyaga; kontrasztos világítás; agresszív, stimuláns zene; központi térszerkezet, kötelékek; a kommunikáció kérdései stb.). Azonban a Lutte nemcsak folytatja, lezárja és újra megnyitja, de egyúttal át is sajátítja az életművet: párbeszédbe kezd vele. Reflektál a korábbi előadásokra.
A Tricks & Tracks legendás duó-jelenete (eredeti szereposztásban Juhász Kata és Gergely Attila párosa) itt például négyes jelenetté bővül. Juhász helyett ezúttal Maurer Milán hányódik a kötélen – jegyezzük meg, hihetetlen magabiztossággal pörög-forog, mintha csak a teste eggyé olvadt volna a kötéllel –, és a padlóhoz érve Várnagy Kristóffal csap össze újra és újra. Akárcsak a Tricks & Tracks-ben, itt is animalitás és érzékenység keveredik a mozgássorokban, azonban a nő–férfi szereposztást ezúttal férfi–férfi szerepkör váltja. Az állatiasság ugyanakkor megsokszorozódik: a szadomazo ruhába bújt Maurer–Várnagy duót ugyanis folyamatosan megzavarja két ugyancsak szadomazo, megzabolázott oroszlán- vagy inkább zombikölyök (Esterházy Fanni, és ha jól veszem ki a maszk mögött bújó arcvonásokat, Keresztes Patrik), akik próbálják elkapni-felfalni-megsemmisíteni az alápergő Maurert (eszünkbe juthatna a jelenet kapcsán egyébként akár a Lakoma is). Hasonlóképp továbbmondott az előadás zárása, melyben egy, látszólag az előadás világán kívül eső, oda nem illő csodaszarvas-istenség jelenik meg (Esterházy), és a tapsrend feloszlása után is figyelemmel kíséri a távozó nézőket. A Fiúkból is ismerős cumizó-öntetszelgő férfitorzó pedig a Lutte-ben önálló életre kel, és Eoin Mac Donncha személyében rászabadul az előadásra.
Frenák Pál koreográfiáira többnyire jellemző, hogy az előadások központi eleme egy viszonylag nagy térszerkezet és/vagy egy azt formáló kontrasztos fényszerkezet, melyben geometrikus láncra felfűzhető rendben mozognak (vagy inkább hányódnak) a táncosok. Így volt ez a Hymenben, az InTime-ban, a KáOszban, az X&Y-ban, a k.Rushban vagy a Birdie-ben. És így van ez a Lutte-ben is: a térelem azonban ezúttal az egész színpadra szétterül, és sima, tükörfényű arénává változtatja a deszkákat. Ez a tükröződés pedig meghosszabbítja a teret, és beemel egyfajta ott-sem-lévő, márványos negatív teret is a játékba. Láthatóvá tesz valami láthatatlant, hiszen a táncosok mozgásainak mindig jelen van az inverze, a tükörképe is: egy másik mozgás csillan a felszínen. Furcsa, kettős és differenciált világot teremt ezzel a színpadra a koreográfus, melynek valósága leginkább talán Narcissus átvátozásából lehet ismerős a nézők számára. Ez a szál pedig többféle szempontból is jelentős lehet. Nemcsak a pszichoanalitikus elemzésekre éhező „hiénák” szájába ad csócsálandót, de szimbolikus értelemben is megjeleníti azt a visszatükröződő-reflexív kifejezési módot, melyet az előző bekezdésekben igyekeztem összefoglalni. Ugyanakkor más, fontos jelentésréteg határait is kijelöli – ez pedig már a Lutte képi világára vonatkozik.
Frenákra szokták mondani, hogy vizuális világa összetéveszthetetlen; hogy előadásaiban nem a szavak, hanem a képek logikája uralkodik. Ez tény, persze, egyetértek – részben. Frenák Pál előadásai ugyanis véleményem szerint inkább egyfajta képtelenségből táplálkoznak, abból a negatív térből, mely Narcissusra is visszabámult a patak vizén át, abból, mely a Lutte minden egyes mozdulatának inverz képében is megcsillan. Ez a képtelenség aztán persze a képeken keresztül nyeri el végső formáját, a szó szoros értelmében véve azonban látnunk kell, az előadások túlmutatnak a puszta képek logikáján. Kitűnően példázza ezt a mostani, Lutte-előadás is. Frenák ebben tulajdonképpen azt a feltartóztathatatlan folyamatot mutatja be, melyben az ember egyfajta monásszá válik, egy maga is képszerű, és a képek világában élő, ám ablaktalan individuummá. Egy totális, de mégis kifosztott, elkorcsosult (vágy)gépezetté, melynek testében a borzalom és a gyönyör, a giccs és a művészet, közönséges és a fenséges erővonalai találkoznak. Frenák ezzel pedig egyfajta politikai tettet is végrehajt, hiszen morális és praktikus szempontból nézve is a deszenzibilitást fogalmazza meg, mely mind jobban eluralja a mindennapokat, és strukturálja a gondolatokat.
A gondolatok kényes rendjébe való bemetszés persze nem sima ügy. Kockázattal jár. És nemcsak Frenák, de táncosai is mind-mind rendre kockáztatnak, ez a show része. Kockára teszik testüket, vásárra viszik a bőrüket, és a magam részéről úgy vélem, minden bizonnyal ép eszüket is. Sőt, vásárra viszik a közönség ép eszét is. A Lutte ugyanis szó szerint, mindenben a határvonalon egyensúlyoz: azt a végpontot keresi, amit még éppen el lehet viselni, vagy amíg az előadás még művészi produktumként elviselheti önmagát. Itt minden felforgatott, szinte fel- és befogadhatatlan peremvidék, és semmi sem rendeltetésszerűen működik. És akkor visszatérve a kérdésre: a határvonalra érve, a Luttevajon meginog-e? Nos, kicsit sem.
Frenák Pál Társulat: Lutte
Koncepció, koreográfia: Frenák Pál. Koreográfiai asszisztens: Várnagy Kristóf. Zeneszerző: Gryllus Ábris, Farkas Miklós. Fény: Marton János. Hang: Hajas Attila. Jelmez: Márton Richárd. Kultúrtörténeti konzultáns: Dunajcsik Mátyás. Alpintechnika, színpad: Zoltai György. Előadók: Esterházy Fanni, Várnagy Kristóf, Maurer Milán, Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik, Szabó András, Peták Róbert.
Trafó, 2016. szeptember 23.
Forrás: http://www.tanckritika.hu/kategoriak/kritika/986-komjathy-zsuzsanna-korcs-vagygepek