Lisszabon utcáin kezdett táncolni - interjú Anibal dos Santosszal

Szabó G. László @ Új Szó

2021.01.27


Ha a pókot látjuk benne, akkor az állatvilág egyik legprecízebb s legizgalmasabb alkotóját, aki önmagából, a saját nyálából teremt fantasztikus labirintusszövevényt. Ha viszont az embert, akkor a maga kreálta, láthatatlan hálóból szabadulni akaró, a lehetetlenben is a lehetségest kereső teremtményt. Anibal dos Santos nyugat-európai sikerekkel a háta mögött ma már Frenák Pál táncosa. A W_ALL és a Cage után a Spid_er a harmadik darab, amelyben szerepet kapott a Párizsban élő magyar koreográfus társulatában. Korábban Svájcban és Németországban táncolt, különböző szerepeket kapott, de egészen más típusú darabokban, mint Budapesten. Kaspar Hauser, Rómeó és Júlia, A három nővér, Aladdin, Szentivánéji álom, A kis herceg.

„Behatárolt lehetőségek között mozogtam – mondja a harminchárom éves lisszaboni táncos. – Hiába vágytam másra, izgalmasabb produkciókra, azokhoz szabaddá kellett tennem magam. El kellett jutnom Palihoz.” Keresztnevéről azonnal az ókori karthágói hadvezér jutott az eszembe.

Nem érzem magam vezéregyéniségnek. Világot látni, azt igen, azt nagyon szeretnék. Nemzeteket, kultúrákat, távoli országokat megismerni. De azt is finoman, tolakodás nélkül, szinte észrevétlenül. Pacifista vagyok. Békeszerető ember. Családi örökség egy ilyen név?

A nagybátyámat hívták így. Nem olyan gyakori név ez Lisszabonban. Már csak az idősebb férfiak viselik. Kiskoromban nekem is sok problémát okozott. Azóta hozzám nőtt. Megszerettem. A magaménak érzem. Nagyon keveset tudunk mi, kelet-európaiak Portugáliáról. A zamatos portói borokon és a hét dombra épült Lisszabon régi, mesekönyvbe illő villamosain kívül szinte semmit. Önnek mi hiányzik a leginkább otthonról?

A tenger és a naplemente.

Pókként Frenák Pál hálójában. - Szkárossy Zsuzsa felvétele


Lisszabonban született?

Igen, fővárosi gyerek vagyok. Anyám is az, apám délről jött. Sokszor voltunk arrafelé nyaralni a családdal, és mindig nagyon élveztem. Szeretem azt a tájat. A naplementén kívül Lisszabon éjszakai fényei is hiányoznak, ha már hosszabb időt töltök távol az otthonomtól. Éjfél felé már borostyánszínben úszik a város. Lehet, hogy a páratartalomtól és a tenger közelségétől van olyan különleges hangulata Lisszabonnak. Sehol a világon nem tapasztaltam még ezt. Milyen út vezette a kortárs tánchoz?

Viszonylag későn, húszévesen kezdtem el tánccal foglalkozni, bár kiskoromtól fogva ott billegtem a tükör előtt. Néptánc? Klasszikus balett? Melyik volt először?

Egyik sem. Hip-hoppal kezdtem, de az is csak egy ideig volt elég. A kortárs tánc felé nyitottam, bár tudtam, hogy hiányoznak hozzá az alapok. A technikám sem volt meg hozzá. A hip-hop Brooklynból indult el a világba, utcai tánccsaták révén. Ezek voltak nálam is a gyökerek. Bekerültem egy csapatba. Versenyekre jártunk, tanultunk. Egyre jobb, egyre erősebb közegben táncoltam. A nagy falitükör elől indultam, az utcán folytattam, majd beiratkoztam klasszikus balettre. Utcán táncolt, én valahogy mégsem gondolom, hogy vásott kölyök volt. Annál sokkal szelídebbnek látom.

Nem követtem el kirívó bűnöket, csak olyan apró csínytevéseket. Nem voltam problémás gyerek, csak energiával teli. Rettenetes nagy volt a mozgásigényem. Az iskolában nem voltam képes sokáig egy helyben maradni. De szerettem oda járni. Tanulni is. Nem okoztam sok fejtörést a szüleimnek. Az előfordult, hogy betörtem a szomszéd ablakát, vagy becsöngettem és elfutottam. Eleven gyerek voltam, de nem rossz. Lányok között nőttem fel. Két nővérem és egy húgom van. Minden szervezetten zajlott az életemben. Suli, tánc, tanulás. A legjobb barátaimat is a tánctól kaptam.

„Nem szeretnék álarcot viselni, másik személyiséget mutatni...“

A leghíresebb portugál néptáncok egyike, a pompás népviseletben járt malhao sosem vonzotta?

Csak a kosztüm, a lebegtetett kendő miatt. Az valóban lenyűgöző. A zene is. Még a folklórfesztiválokat is szeretem, de maga a néptánc valahogy mégsem érdekel. Monotonnak tűnik ma is. Mindig ugyanaz a lépéskombináció. Portugáliában szinte minden városnak, nagyobb településnek megvan a maga fesztiválja. Tavasszal, amikor beköszönt az új évszak, és már nyílnak a virágok, mindenütt tánccal ünnepelnek. Látványnak mindez tényleg csodás, de eszembe sem jutott, hogy én is beöltözzek, és felvegyem valamelyik tájegység táncát. Hogyan került Lisszabonból Svájcba?

Ösztöndíjjal. Fiatalok társulatában kaptam helyet, Zürichtől nem messze, a Cinevox Junior Companyben. Tavaszünnep, Bolero… ott is sokat tanultam, de egy év után továbbmentem Németországba. Négy év után döntöttem el, hogy szabaddá teszem magam. Más koreográfusokkal akartam dolgozni. Úgy éreztem, korlátok közt mozgok, amelyeket lehetetlen szétfeszíteni. Szabadúszóként most sokkal több lehetőségem van.

Frenák Pál társulatáról mennyit tudott, még mielőtt látta volna valamelyik előadását, vagy személyesen megismerkedtek volna?

Próbatáncra, válogatásra utaztam Budapestre egy másik együtteshez. Ott mondták, hogy keressem meg Palit. Bizonyára láttak bennem valamit, amiről ez jutott az eszükbe. Elmentem Palihoz, hogy megismerkedjünk, de éppen akkor nem volt ott a próbateremben. Kiváló táncosával, Maurer Milánnal kezdtem el a tréninget, de úgy éreztem, nem fog menni. Aztán mégis belendültem. Megmutattam Palinak, hogy mit tanultam Milántól, tetszett neki, és azt mondta, maradjak. De ez már a W_ALL első próbanapján történt. Akkor találkoztunk először. Mivel zárta azt a napot?

Teljes káosz volt bennem. Nem tudtam, mit vár tőlem Pali, de azt sem, hogy én mit várok tőle. A tűzkeresztségen mindenesetre átjutottam. A neheze azután kezdődött. Kemény időszak várt rám. Új stílus, egészen új mozdulatrendszer.

Nem volt meg hozzá a kellő hátterem, felkészültségem. Ahonnan én jöttem, ott minden arról szólt, hogy egy, kettő, három, lép. Elbújtam a mozdulatok mögé. Nem mutattam meg, hogy ki vagyok. Nem derült ki semmi a személyiségemről. Úgy éreztem, ott áll előttem egy tényleges fal, amelyen nem tudok áttörni. Időbe telt, míg kinyíltam, és feltártam az érzéseimet. Pali organikus rendszerében minden máshogy történik, mint amit korábban megszoktam. Nála érzésből fakad a mozdulat, és nem fordítva. Palinál nem egy fejben előre megkomponált koreográfián dolgozunk, itt az érzés diktálja, mi fog megszületni. De ebben az érzésben mindannyian ott vagyunk. Ez nyilván hatalmas változást hozott a pályáján.

Újdonság volt ez nekem, de Palinak sem volt könnyű elindítania ezen az úton. Különböző belső tartalmakat kellett felfedeznem magamban. Ezért volt nehéz a vele elkezdett belső kutatómunka. Ehhez a tartalomhoz eleinte nem tudtam hozzáférni. A tánc, a munka nyitott réseket a lelkemen. Ez a különbség a korábbi és a mostani táncolásomban. Amióta Palival dolgozom, minden új darabhoz komoly érzelmekkel fogok hozzá. Már nem a fizikalitásomból indulok ki. Nem kis fordulat.

Megtaláltam saját magamat. Merek őszinte lenni. Nem is szeretnék álarcot viselni, másik személyiséget mutatni, ami nem én vagyok. Magánemberként is önmagamat adom, akkor a színpadon miért lennék más? Előbb fel kellett fednem a legbelső énemet, aztán eldönthettem, meg akarom-e mutatni, hajlandó vagyok-e kitenni a közönség elé. És azt mondtam, hogy igen. Így élek. Ebből merítek a színpadon. A Spid_erhez milyen mélyre kellett magába nyúlnia? Vagy most kivételesen az is elég volt, hogy a pókok életét tanulmányozta?

Budapestre én csak dolgozni járok. Vagy egy új darabot próbálunk, s olyankor belevetem magam a munkába, vagy előadásaink vannak, amelyekre fel kell készülni. A pókokról egyébként mindent tudni akartam. Alaposan beleástam magam a témába. Elsőként a görög, az egyiptomi és a dél-amerikai mitológiába. A pókok, az ízeltlábúak szimbolikus szerepébe. Videókat is néztem róluk a neten, hogy belelássak az életükbe, a viselkedésükbe, a mozgásrendszerükbe. Ez is ugyanolyan fontos része a darabra való felkészülésnek, mint maga a mozgás. Lelkileg is, szellemileg is a lehető legtöbbet kell tudnom arról, amit táncolok. A hálóról mint olyanról is sokat olvastam. A gazdasági, a szociális, a politikai hálóról. Városok, országok épülnek hálószerűen. Az emberek kapcsolatrendszere is ilyen. A háló folyamatosan jelen van az életünkben. A Spid_er próbáira egyébként sokkal több anyagunk gyűlt össze, mint amennyit a kész előadásban felhasználtunk. Kiválogattuk, majd egymáshoz illesztettük azokat a részeket, amelyek Pali igényeinek, elképzeléseinek a leginkább megfeleltek. Így született meg a végső verzió. Érdekes alkat. A magánéletben úgy fest, olyan törékenynek tűnik, mintha üvegből fújták volna. A színpadon meg csupa erő, lángoló energia. Lenyűgöz az átváltozó képessége, a lelki metamorfózisa.

Ez is, az is része az egyéniségemnek. Acél vagyok, de könnyen olvadok. Téves gondolat, ha valaki azt hiszi, hogy gyenge, aki fizikailag törékeny. Ez utóbbi egyáltalán nem zárja ki a lélek erejét. Ezt akarom megmutatni a színpadon is.


Még valami…

Frenák Pál meséli róla: első látásra megérezte benne az érzelmi és intellektuális titkokat. A testkommunikációjából ki is olvasott sok mindent. Anibal ugyanis kevesebbet mond el magáról, mint amennyit érez. Nem az a típus, aki azonnal megnyílik, ám ha elfogad valakit, azt egy életre fogadja el. Komoly emberi érték: nem ránt be senkit az önmagával vívott csatáiba, és nem a múlton vagy a jövőn rágódik, hanem a jelenben él. A színpadra pedig mindig valami olyat visz, amit csak ő tud adni, senki más.


Forrás: https://ujszo.com/kultura/lisszabon-utcain-kezdett-tancolni