sisso @ Magyar Narancs
2010/3 (01.21)
1999-ben tért vissza Magyarországra, hogy megalapítsa a francia-magyar Frenák Pál Társulatot, és újszerű kifejezési formáival felkavarja a hazai kortárs táncéletet. Az elmúlt tíz évben a nemzetközi sikereken kívül azt is elérte, hogy nemcsak bemutatói, hanem a megújult társulatával rekonstruált régi darabjai is telt házakat vonzanak. Frenák Pál koreográfus-táncossal a Trafóban, a Fiúk című felújított darab előadása után beszélgettünk.
Magyar Narancs: A Seven című új darabod az életműveden belül új témával, az emigrációval foglalkozik. Miért csak most került ez elő?
Frenák Pál: Mindig sorozataink voltak: a Gördeszkákkal indult a Petőfi Csarnokban tíz évvel ezelőtt, aztán egy újabb korszak kezdődött az első nagy sikerünkkel, a Tricks and Tracksszel egészen a Káosz című darabig, és egy újabb lendületet vettünk a Fiúk-Csajok-Frisson trilógiával. Akkor már kezdtek beskatulyázni minket, hogy csak a nemi identitásról beszélünk. A Seven persze szól erről is, de nem a testiség a fő kérdés, hanem az otthon, az otthon elhagyása. A Csajokban egy nő szemén keresztül akartam megmutatni a világot, és nagyon fontos volt benne az anyám és a négy nővérem szerepe vagy a nők szociális helyzete a hatvanas években, ahogy az anyámat a nyolc gyerekével kitaszította a társadalom, és rákényszerítette, hogy minket intézetbe adjon - mindemellett a darabjaim nem rólam szólnak, csak megpróbálok a táncon keresztül láttatni dolgokat. Nagyon fontos a Seven, mert azt bizonyítja, hogy tíz év után ki tudok lépni magamból, nagyobb távolságba helyezni a személyes témákat, miközben nem kell meghazudtolnom magam.
MN: Nem igazán válaszoltál arra a kérdésre, hogy miért épp most jött elő ez a téma.
FP: Ez egy újra kiélezett probléma, de valójában mindig aktuális kérdés volt nekem. A mindennapi élet szintjén is két nyelvvel, két kultúrával állok kapcsolatban, amelyeknek mások a rezonanciái, mások bennük a testtartások, más a kommunikáció. Ezek egymásra hatása megjelenik a darabokban, meg a táncosok sokfélesége is ad egy pluszt a társulatnak, mert minden egyes alkalommal újra kell értékelniük az egymás közötti kommunikációs rendszerüket, és meg kell kérdőjelezniük önmagukat. Az első emigrációm szintén kommunikációs volt, a verbalitásból a jelrendszerbe. Anyanyelvként a siketnéma jelrendszerrel kezdtem el kommunikálni az életben, holott nem vagyok siketnéma, csak a szüleim miatt, és ez a legborzasztóbb emigráció, amikor úgy tudod, otthon vagy, de a kommunikációd mégis kívülállóvá tesz.
MN: Mi az otthon a számodra?
FP: A munkám kötődik legjobban az otthon kérdéséhez, mert abban tudom megvalósítani magam. Az interpretáción keresztül érek el azokhoz is, akiket nagyon szeretek. Így találok harmóniát a családommal, a feleségemmel, a lányommal. Talán egoistának tűnök, de nekem a próbaterem az otthon, ott tudom átadni magam a lelki-testi kifejezésnek.
MN: Nagyon sok szexualitás és agresszió van a munkáidban.
FP: A koreográfiáimnak sok köze van a szexuális energiához, a libidóhoz. Már Picasso is elmondta, hogy a művészet és az erotika ugyanaz. Amióta ezt elolvastam, kezdek megnyugodni, mert egyébként azt hiszik rólam, hogy pusztán egy szenvedélyes alak vagyok. Számomra ugyanolyan értéke van a szexualitásnak, mint a lelkiségnek vagy az intellektualitásnak. Nyíltan kezelem ezt úgy önmagammal, mint a kreációimmal kapcsolatban. A tánc, a mozgás maga a testiség, akkor miért kezelnénk ezt hipokrita módon? A testnek van egy olyan nyers állapota, amit ha egy koreográfus nem vállal fel, akkor mással kell foglalkoznia. Régebben nem tudtam eléggé megvédeni ezt az álláspontomat, és valóban sokat bántottak miatta, de ma már tudom, hogy a ruha levetésével egészen más kapcsolatot lehet teremteni a külvilággal, olyat, amit kívülről nem lehet látni, de olyan energiák vannak benne, amik jobban belakják a teret.
MN: Ha már az otthonról és az emigrációról beszélünk, te Japánban is tanultál és dolgoztál, sőt több darabodban visszatérsz oda.
FP: Hat év után ősszel voltunk újra Kiotóban vendégszerepelni. Japánban olyan, mintha hazamennék, és ebben nincs semmi nosztalgia. Ott a "nem kommunikáció" az érdekes: nem szólnak hozzád, nem néznek rád, nem érintenek meg. Japánban élni egy európainak olyan, mintha elmenne autistákkal foglalkozni. Az ember először belehallgat a csendjükbe, és próbál belőle szituációkat teremteni. Ha valaki úgy érkezik oda, hogy előre tudja, mit fog csinálni, akkor a bukás borítékolható. Amikor megérkezem, órákig kell szótlanul várnom, hogy a másik megteremtse velem a kapcsolatot. A legutóbbi alkalommal el tudtam tölteni pár napot spirituális terekben, csak ülni és hallgatni. Erős és meghatározó élmény, ezért vissza szeretnék térni oda, hogy dokumentumfilmet készítsek a csendről, ahogy például a semmit képesek feldolgozni egy fürdési szertartással. A darabjaim megalkotásánál is ez a lényeg, hogy képes legyek elengedni a dolgokat. Passzív állapotba kerülni, időt adni magamnak, hogy megérjenek bennem a dolgok. Ezekben az immobil állapotokban fogalmazódnak meg a koreográfiák.
MN: Az instabilitás is fontos elem a koreográfiáidban, hiszen a terek legtöbbször a táncosok destabilizálására szolgálnak. Miért nehezíted meg a dolgukat?
FP: Szeretném kimozdítani őket a hagyományos térformákból. A tér használata egy koreográfusnál alapvető. Arra törekszem, hogy képesek legyenek megtalálni az átjárhatóságot egy labirintusban is. Mindent tudnunk kell elhagyni egy kicsit, és ebben a halál fogalma is benne van már persze, de ettől lesznek magabiztosabbak.
MN: A vertikális tér használata is jellemző a Frenák-darabokra. A Fiúk felújításában akrobatát is szerződtettél a köteles kunsztokhoz.
FP: Az akrobata mozgásrendszerét újra kellett értékelnem, preparálnom a tánc szempontjából. Le kellett szednem a parazita mozgást, ami nagyon sok munka, ahogy neki is sok munka elfelejteni, amit megtanult, de ebben a táncosok is segítettek neki. A vertikalitásban nálam a kölcsönhatás a fontos, hogy ezt az organikus folyamatot a levegőben is megvalósítsák. Három-négy akrobata már cirkusz volna, de mi nem frontálisan, hanem periferikusan kezeljük a dolgokat.
MN: A tizedik évfordulóra a Káoszt újítottad fel. Gondolom, nem véletlenül, hiszen sok régi táncos benne van.
FP: Valamilyen formában a teljes új gárda is, így a 18-20 évesek találkoztak a valaha volt táncosokkal, Juhász Katával, Gergye Krisztiánnal, illetve Zambriczky Ádámmal, akik ma már önálló koreográfusok. A régiek meg visszatértek kicsit az alapformákhoz, az alapérzésekhez, és ez számukra is nehéz volt. Amikor japánban Kazuo Onót láttam kilencvennégy évesen táncolni, számomra az volt benne a fantasztikus, ahogy mindennap képes volt visszatérni az első gesztushoz.
MN: Vannak a Frenák Pál Társulatnak az előadókhoz köthető szakaszai?
FP: Nem a táncosok szerint szakaszolok, inkább alkotói hullámok szerint. Meghatározó táncosok voltak, de mégsem ők determinálják a társulatot. Van valami, ami fontosabb náluk is és nálam is, ami még engem is irányít, a hullámok, a dolgok alkímiája. A művészi munkának vannak olyan szakaszai, amikor már megvan a mondanivaló, de nem született meg még az új formanyelv, vagy eltolódik a belső mondanivalótól. Mindig azzal küzdök, hogy a forma vagy a tartalom viszi-e el a darabot. A nagyobb szakaszok pedig ott kezdődnek, ahol új a tartalom, de a nyelv még kevésbé kialakult, a formát kell hozzáalakítani.
MN: Mitől függ, hogy milyen darabok vannak nálatok repertoáron?
FP: Mivel a nemzetközi piacon is mozgunk, egyensúlyt kell találni a könnyen utaztatható és a nagyobb darabok között, ezért 4-5 darab folyamatosan műsoron van. Az összes város, ahol szólóval vagy duóval léptünk fel, vissza akar minket hívni egy komolyabb előadással is. A repertoár megtartja az együttes frissességét is. Ha a táncos mindig ugyanazt táncolja, belefásul a darabba, és ezt a közönség is észreveszi. A végén beáll egyfajta rutin, ami mozgás, de nem tánc. Sajnos ez a jellemző külföldön. Magyarországon meg az, hogy a darabok sokszor csak a premiert élik meg, pedig vannak fesztiválok, ahol lehetne őket játszani, de mi nem nagyon jutunk el oda. Amikor Pécsen felléptünk az InTimE-mal, a közönség majd szétverte a bodegát. Kíváncsiak, megérzik az őszinte megfogalmazást.
MN: Te magad táncolsz még?
FP: Persze, Japánban én táncoltam a Mennono szólót, és a Pécs2010 projekt kapcsán tervezem, hogy összehozom az ötvenen felüli és a huszonéves táncosokat, abban én is táncolnék.
MN: Tánciskolát nem tervezel?
FP: Foglalkozom az új generáció nevelésével meg autistákkal és mozgássérültekkel is, és ezek politika feletti dolgok. Az túlzás, hogy minden koreográfusnak legyen színháza, de kellene egy műhely vagy afféle megosztott helyek, amelyek színesebbé tennék a táncéletet és az oktatást. Épp választások előtt állunk, úgyhogy nem tudni, mit hoz a jövő.
MN: Bármi van, te visszamehetsz Párizsba, ez nem vigasztaló?
FP: Bárhova visszahúzódhatok. Ha Oroszországba vagy Japánba akarnék menni, ott is tárt karokkal várnának. Bárhol taníthatnék holnaptól, de én ragaszkodom Magyarországhoz. Egy művésznek nem ott kell lennie, ahol a legkényelmesebb neki. Bár örülnék, ha jönne egyszer egy kulturális miniszter, és adna a homlokomra egy pecsétet, hogy magyar vagyok.