Patakfalvi Dóra @ Elle 2020.04.
A kortárs tánc világjárta, ismert koreográfusa jelenleg feleségével közös párizsi otthonukban igyekszik átvészelni a járványhelyzetet. Az izoláció számára sem idegen, gyermekkora döntő részét egy zárt szociális közegben töltötte.
„Jól ismerem a bezártsággal járó, fóbikus érzést és a magányt, és a mostani helyzet több emlékképet is előhozott a gyerekkoromból. Szüleim adottságából fakadóan otthon a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáltunk, ami anyanyelvem. Édesapám korai halála után testvéreimmel elválasztottak édesanyámtól. Mély, erős emlékek élnek bennem a búcsúzásról: ahogy 6 évesen állok anyám előtt, és igyekszem leplezni érzelmeimet, hogy ezzel se okozzak fájdalmat neki.
Ekkor tehát egy kommunista, zárt országban a siket szülők mássága okozta relatív zártságból bekerültem az állami nevelőintézetek még zártabb rendszerébe, ahol végül 7 évet töltöttem. Nagyon nehéz körülmények uralták a ’60-as évek elejét az ilyen gyermekotthonokban: a gyerekek egy hálóterembe összezsúfolva, többemeletes vaságyakon, kis területen élték gyerekkorukat. Emlékszem, többnyire fáztunk és éhesek voltunk. Sokszor csak bámultam kifele a vasrácsos ablakokon, amik a vasúti sínekre néztek, és a fantáziámon keresztül próbáltam ettől a helyzettől eltávolodni.
Az első években éjszakákat bolyongtam a kongó folyosókon, és hallgattam a többi gyerek szuszogását, nem értve, hogyan tudnak ők ebben az elhagyatottságban aludni. Aztán a lépcsőházban találtam egy tükröt. Éjszakánként kiszöktem elé, és igyekeztem elfogadni benne azt a sovány, elhagyott fiút, akit próbáltam jobban megismerni. A tükörképemet figyelve lassan túlléptem önmagamon és önmagam sajnálatán. A gyakorlatban persze csavargattam, hajlítgattam magam a tükör előtt, és próbálgattam, hogy a testemen keresztül hogyan jutok bizonyos információkhoz. Ez a folyamat segített kinyitni a képzeletemet, és felépíteni magamban egy színes belső világot. Azt hiszem, itt kezdődött el bennem egyfajta kreatív érzet, ami végig elkísért a művészi pályámon.
De rájöttem, hogy egy alkotóművésznek képesnek kell Lennie túllépni saját személyes traumáin, és fontos, hogy a művein keresztül képes legyen egy általánosabb formában fogalmazni. Ugyanakkor a mai napig hűen él bennem az a gyermek, aki akkor megláttatott velem dolgokat. A Cage című, legutóbbi produkciónkban pedig szinte előre vizionáltam, ami most történik velünk: a táncosok egy olyan zárt térben – ketrecben – mozognak, amely önmagába foglalja világunk kaotikus rendszerét, és ahol a halál árnyéka kísért.
Ebben a helyzetben most mindenkinek meg kell találnia azt a pozitív indíttatást, ami kimozdítja a letargikus állapotokból, a testi elfoglaltságok pedig biztosan segítenek ebben. Aki csak teheti, lakja be a testét: szánjon időt rá, hogy megismerje önmagát, és keressen új, belső perspektívákat! A fizikalitás pedig egy idő után túlér a testi dimenzión, ahol bekapcsol a fantázia, és bekövetkezhet egy mélyen meditatív állapot, mely elvezet minket egy globális, felelősségteljesebb közös tudathoz.