Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu

Ők - kritika

Helmeczi Hedvig @ kontextus.hu

2004


A Frenák Pál Társulat A fiúk (Les hommes cachés) című előadása a Trafóban


Megint egy koreográfia, amely úgy beszél saját neme tapasztalatairól, mintha azok olyan kuriozitások lennének, amelyekbe a másik nemnek nem lenne belelátása. Alakjairól az a benyomásunk, hogy lelki bugyraik mélyébe meredve közlekednek a világban, és még ha körülnéznek, akkor se kíváncsiak belőle sokra. Az A fiúk című előadás a szinglikről szóló alkotások párja - a másik oldalról. Lassan kezd már gyűlni bennem a türelmetlenség a narcisztikus, világból kivonuló, és önzően saját magukba zárult figurákkal szemben, de egyelőre még lefegyverzett Frenák öniróniája és képeinek szuggesztivitása.

Ha valaki ma a kortárs tánc kapcsán elismerően akar nyilatkozni egy alkotásról/alkotóról, akkor biztosan használni fogja az "álomszerű" szót, és valóban: Frenák legújabb koreográfiájának legnagyobb ambíciója is ez. Őt nézve úgy érezhetjük, hogy kimegy a láb alól a föld, és az agy titkos, hátsó, hozzáférhetetlen rekeszéből, amelyből csak ritkán kapni hírt, ömleni kezdenek a víziók. Frenák előadásainak érdekessége az, hogy miközben víziói keresettek és artisztikusak, addig előadásainak dramaturgiája azonban valamilyen rafinált gondolatmenetet követve átgondolt. Mégis azt gondolja az ember, mintha transzban, önkívületben születtek volna az alkotásai.


Az ismertető szövege azt állítja az egyik táncosról, hogy a "tudatalatti vadállatát" személyesíti meg. Ezt a hajmeresztő megjelölést a szórólapról nem kell feltétlenül komolyan venni, de érdemes tisztázni. A táncosok fekete-fehér nadrágja tényleg utal valamiféle szimbolika létére, de vajon lehet ezekben a tudattalant, tudatos ént és felettes ént látni? Melyik van itt a tudatánál? Mindegyik alak száján szétmázolódott rúzzsal imbolygó ködlovag, csak elmosódott körvonalú párafirka. Az egyik a sarokban pörög maga körül tütüben, az egyszemélyes színpadon szédült önimádatba merülve, a másik felkapaszkodott a plafonhoz erősített köteleken, és ott a plafon és padló között libeg, tekereg és szaltózik, aztán hopp – döglötten lóg fejjel lefelé mozdulatlanul, bokájánál felakasztva. Vajon melyik a tudatos én: amelyik kombinéban szédeleg, vagy amelyik visítva kiröhögi? Nincs ez olyan szép rendezetten, ahogy Freud szerette volna, dől-borul a férfilélek építménye, láncra vert kutyák üvöltve ugatnak benne, bakancsot viselnek a tüllszoknyához, és közben égig ér a farkuk. A koreográfia vizuális képét meghatározó köteleket használják fel erre a mozzanatra, de ugyanezek arra is szolgálnak, hogy úgy fonódjanak rájuk, mint Laokoónra a kígyó. Mesélek még: egy képben úgy vonulnak lassan, csordába verődve az egyik hátsó sarokból, mint egy csapat gorilla, meztelenül, négykézláb, aztán az első soroknál megállnak kissé fenyegetőn, majd megfordulnak, és meglátjuk a fenekükön a fekete ragtapasszal keresztben jól leragasztott lyukakat. Ezek már a macsók, egy másik állatfaj. Miközben body builderes mozdulatokkal mutogatják izmaikat: cumiznak.


A záróképben bejön valamelyikük, és egy parabolaantenna tányérjában fetrengve kíséri mozgásával egy bizarr film férfi szinkronhangját, amely azt ismételgeti, hogy ő a legeslegjobb, és hogy valakinek le fogja tépni a fejét és ki a szívét. A média szuperegói megsemmisítőek, mire a férfihang a stáblistáig jut, a fiúk döglötten lógnak a kötélen...


Nem vagyok se fiú, se férfi, ezért a koreográfia identitáskereső jellege, ami a másik nemnek valószínűleg hosszas önelemzésre és összevetésre adna itt okot, engem nem érintett. Ez a koreográfia nem nőkről és nem nőknek készült, ebbe a klubba bennünket nem hívtak meg. Bár a szemlélődés öröme megadatott, régen voltam már ennyire kívülálló egy előadáson. Nem baj, a következő Frenák-bemutató már rólunk fog szólni.