"Pengeélen táncolunk" - interjú Frenák Pállal

Sisso @ Magyar Narancs

2012/26 (06.28)


A hazai táncélet alkotóit és közügyeit bemutató sorozatunk második felvonásában a kortárs tánc egyik legfontosabb alakjával új darabja, a Hymen kapcsán beszélgettünk a társulat túlélési esélyeiről és arról, érdemes-e itt és ma forradalmárnak lenni.


Magyar Narancs: Eddig minden évben láthattunk új darabot, tavaly viszont nem volt bemutatója a Frenák Pál Társulatnak. Miért?

Frenák Pál: Inkább csak másfél év telt el a K.Rush óta. Próbáltam kitolni a Hymen bemutatóját, hogy ne legyen ez a darabkényszer, viszont a minőség fokozottan jelen legyen. A csúszás persze a támogatás kiegyensúlyozatlanságának is köszönhető. Nagyon aggaszt, hogy bizonyos kezdő, még alig bizonyított együttesek közel hasonló támogatásban részesülhetnek, mint azok, akik több évtizede dolgoznak színvonalasan a hazai kortárs táncban. Néha azt kívánnám, legyek kezdő, mert akkor ezekkel a perspektívákkal jövőre már kétszer annyi pénzt kapok. Szóval nagyon nem arányos a támogatási rendszer, és hiába vagyunk jelen a nemzetközi színtéren, itthon ezt továbbra sem értékelik. Más országokban, ha egy társulatot jegyeznek a nemzetközi szférában, azt kiemelten támogatják, mert felismerik, hogy az ország jó hírét és kulturális gazdagságát építi. Pusztán piaci alapon nem tud ma létezni a művészet. Ha nincs meg az alapvető működési bázis, tönkremegyünk. Most épp ezen az úton haladunk. Például nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy június végi lengyelországi fellépés akár minimális deficittel végződjék, miközben néha képesnek kéne lenni olyan vállalkozásokra, amelyek ma befektetést, holnap viszont a befektetettnél jóval nagyobb, akár erkölcsi, akár gazdasági nyereséget jelentenek. Pengeélen táncolunk, és a kollégáimmal azon tipródunk, hogyan oldjuk meg, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Szörnyű dilemma!


MN: Mi az a módszer, amivel karban tartod az egyébként változó társulattal a régi darabokat, és hogyan készítesz újakat?

FP: Felépítettem egy saját, organikus spirálrendszerre alapuló mozgásformát, ami kihasználja a test természetes teljesítőképességét, ugyanakkor a limiteket is feszegeti, amihez a mentális töltést használom. Az nyilván látható, hogy a társulat egyre erősebb performansztechnikai adottságokkal rendelkezik. A tréningben a mozgásformákat visszaviszem a fundamentumokhoz, az eséseket, a csapódásokat sokat gyakoroljuk. Ha valaki a balettintézetből jön, és rendelkezik egy erős technikával, azt le kell rombolnunk. Hiába van valami katonás rend a klasszikus mozgásokban, a talajjal fuzionálás nekik sem könnyű. Most épp egy új csapatot kell összeállítanom, újra kell tanítanom a táncnyelvet, mert sokan elhagynak, leginkább az anyagi helyzet miatt.


MN: Nem bántad meg, hogy annak idején Budapest mellett döntöttél Párizs helyett? (A Compagnie Pál Frenák 1989-ben alakult, és 1998-ban vált francia-magyar társulattá - a szerk.)

FP: Akkor ez nem volt kérdés, erős volt a Trafó, és mindig kaptunk lehetőséget a fontosabb intézményekben az alkotásra. A kétlakiságom még megvan a család miatt, de már nem Franciaországban működöm, kint magyar koreográfusnak tartanak. Legtöbb darabom az identitás kutatásáról szól, és ez a köztes lét adott nekem inspirációt, tehát nem bánhatom. Viszont nagyon szomorú, hogy a szakma kitaszítja magából azokat, akik erős művészi identitással rendelkeznek, és nem képesek beszállni a lobbiba. Nem tudok elmenni az érdekvédelmi gyűlésekre, de nem is látok semmit, ami mobilizálná a művészeket. Bár hozzáteszem, az új FESZ (Független Előadó-művészeti Szövetség - a szerk.) talán megerősödhet. Próbáltam jelezni a kulturális államtitkárság felé, hogy a Frenák Pál Társulat már bőven kimeríti azokat a kritérium-rendszereket, hogy ne kelljen kezdő együttesekkel pályáznia ugyanazokban a kategóriákban. De nem úgy látom, hogy kezdenének ezzel bármit is, elgondolkoznának a működésről.


MN: Milyen lenne egy hatékony támogatási rendszer?

FP: Három lépcsőt tartanék szerencsésnek, ami a társulati működést illeti: projektalapú támogatás az új művészeknek, éves működési pályázati rendszer a már meglévő társulatoknak, és hároméves támogatás a kiemelteknek. Az odaítélt összegek arányosan növekednének.


MN: Miben erős szerinted a Frenák Pál Társulat?

FP: Organikus mozgásban és karakterábrázolásban mindenképp. Engem jobban érdekel egy-egy személyiség, és hogy mit hozhatok ki belőle, mint az üres technikai tudás vagy hogy milyen magasra lendíti a táncos a lábát. Fontos, hogy a jövő generációja is bejön az előadásainkra, ez már nem az a közönség, akik a Tricks & Tracksra tomboltak. Tudom, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de az horrorisztikus, hogy vannak, akik úgy írnak a művészi munkámról, mint a kecskeürülékről, csak azért, mert nem mekegek a szájuk íze szerint, nem elégítem ki a személyes igényeiket. De hát ahol Trisha Brownt is ócsárolják, engem is lehordhatnak! Az a baj, hogy nagyon kevés a konstruktív kritika, általában véve pedig inkább olyan, amilyen a támogatási rendszer: személyeskedő és provinciális.


MN: Úgy beszélsz, mintha nem lenne sikerélményed.

FP: Sikerélményben nagyon sokszor részesülök, de nem szállok el tőle. Számomra az egész munkafolyamat sikerélmény. Nem mártírnak akarok tűnni, de úgy érzem, hogy alaposan elmerülök a produkciókban, nagyon precízen koreografálok, és személyes, hiteles, amit csinálok - éppen ezért felismerhető. Ugyanakkor van egy általános probléma: kevesebben járnak előadásokra, kevesebbet költenek kultúrára. Míg pár évvel ezelőtt öt előadást lehetett tartani egy bemutatókor, ma maximum hármat. Ez van egyébként, ha a kortárs művészetet elkezdik negligálni központilag, ami főleg a finanszírozásban nyilvánul meg, amikor ez a vonal lehetne a leginkább exportképes.


MN: Kívülről úgy tűnik, nincs okod panaszra, a Hymen is telt házzal ment. Hogyan készült ez az eddigieknél kissé konkrétabban társadalomkritikus produkció?

FP: A kiindulópont az volt, hogy egy családi ünnep alkalmával kiéleződnek a konfliktusok, a művészetben ez sokszor felmerülő téma. A főszereplő Jantner Emesével Pozsonyból jöttünk hazafelé egy turnéról, és a buszon megmutatta az esküvői képeit. Már aznap éjjel megírtam a szinopszist, ami nálam úgy néz ki, mint egy Rubik-kocka: különálló fragmentunok, képek, amelyeket tetszés szerint lehet variálni. Varga Mátyással (a költővel - a szerk.) véglegesítettem az elképzelést, vele gyakran dolgozom együtt, az ő gondolkodása, látásmódja nagyon inspirált. A darab eléggé asszociatív, sokféleképpen értelmezhető, értelmezik is elég sajátosan.

A karakterek voltak meg először és az alapszituáció, hogy az idegenekhez hogyan viszonyul egy család, főleg, ha azok külsőleg is magukon hordozzák a másság jelét. Nekem minden szereplővel azonosulnom kell, hogy lássam belülről, majd pedig kívülről a történéseket. Bele kell bújnom a bőrükbe, és onnan tudok megcsinálni egy darabot velük együtt. A Hymen a társadalmi rétegek viszonyáról is szól, és a különböző rétegek belső viszonyairól. Tükröt tart a rasszizmus elé. A test mint kifejezőeszköz az élére van állítva, hogy a szavakból már megérthetetlen kommunikációs eltévelyedések mégis valamiféle megfogalmazáshoz jussanak a gesztusainkon keresztül. A test végeredményben őszinteségre kényszerít bennünket.


MN: Merre jártatok legutóbb a nagyvilágban?

FP: Nemrég jöttünk haza egy houstoni mustráról, ahol világhírességek mutatták meg új produkcióikat. A bírálatok kiemelték az eredeti térformáinkat, az építészeti gondolkodást és a mozgásstílusunkat. A Hyment bemutattuk Lille-ben, és most készülünk még Padovába, majd Belgiumba. A jövő évadban Normandiában lesz egy turnénk, majd a párizsi Centre National de la Danse-ban lépünk fel négy estén keresztül, és esélyes, hogy előbb-utóbb megnyílik a nagyon nehezen bevehető amerikai piac is. Mindez akkor valósulhat meg, ha kapunk reális állami támogatást!


MN: Mi az, ami megragadja a világban most a figyelmedet, ami inspirál?

FP: Az utóbbi időben bezárkóztam egy kicsit, a nagy túlélésben nincs elég időm színházba járni. De azért ha tehetem, figyelem a kortársaimat, főleg a Trafóban. Kiállításokra járok, és sok filmet nézek: David Lynch, Hitchcock és Pasolini mindig elővehető. Az építészet - Peter Zumthor, Tadao Ando, Herzog, Demeuron - nagyon inspirál, mivel feleségem révén sokat mozgok ebben a közegben. Ott van aztán a festészet, Bacon mellett Jean Olivier Hucleux, akivel baráti kapcsolatom épült ki. Igazi nagy művész, nem ítélkezik, segít, támogat akkor is, ha tévedek, szerénysége igazi példa a számomra. És persze Gilles Deleuze filozófiája szabályosan végigkíséri az életemet. Talán a korral egyre kevesebb, ami inspirálja az embert, így visszatér az örök érvényű dolgokhoz. A csöppnyi valami, amiből merítek, talán egyre tisztább - ha másnak nem is, önmagam számára mindenképpen. Ez talán érezhető a darabjaimból.


MN: Mik a társulati tervek?

FP: A Tricks & Tracksot szeretném felújítani, hiszen tíz-egynéhány év alatt felnőtt egy új generáció, és ez a darabom szinte forradalmasította az akkori kortárs táncot. Jó volna megmutatni újra, annál is inkább, mert nagyon aktuális. A Twins folytatásaként szeretnék megalkotni egy duettet, ősszel színházban dolgoznék, jövőre a társulattal készítenék új produkciót. Terv van millió, csak éppen azt nem tudjuk, hogyan fogjuk akár ezt a nyarat átvészelni. Ha tovább tudunk működni, a művészi lehetőségek kimeríthetetlenek.


Forrás: https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/pengeelen-tancolunk-frenak-pal-hymen-80678

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu