Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu

RELATÍV RADIKALITÁS

Tánckritika @ Megyeri Léna

2019.12.16.


Meglehetősen ironikus mindenesetre, hogy a FrenAK által biztosított „szabad játszótér” fizikai, színpadi valójában nem más, mint egy ketrec.


Kicsit zavarban vagyok azzal kapcsolatban, hogyan is kéne értékelnem a Cage című előadást: mint a Frenák Pál Társulat legújabb produkcióját, vagy mint a Radikal Dance nevű formáció legelső alkotását? Ez a két narratíva keveredik ugyanis az előadáshoz kapcsolódó sajtómegjelenésekben.



A kettő természetesen nem feltétlenül zárja ki egymást; akkor viszont már csak az a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen szándék vagy igény mentén jött létre a Frenák-társulat négy táncosából verbuválódott Radikal Dance? Logikus válasz lenne, hogy az önállósodás, a mestertől független kísérletezés igénye hívta életre – ebben az esetben azonban miért a Frenák Pál Társulat égisze alatt mutatják be első munkájukat, a társulatvezető aktív közreműködésével? Csupa olyan kérdés, amire maga az előadás sem ad kielégítő választ.

A névválasztás mindenesetre figyelemfelkeltő, szinte már provokatív, habár rögtön felvet néhány újabb kérdést is. Leginkább azt, hogy vajon mi számíthat radikálisnak mai inger-túladagolásban szenvedő, tabudöntögető társadalmunkban? Általánosságban igaz, hogy radikálisnak lenni mindig valamihez képest lehet – ennek a négy fiatalnak például valószínűleg az lenne a lehető legradikálisabb lépés, ha valóban függetlenül és szabadon kereshetnék saját alkotói hangjukat.

Már a Frenák Pál Társulat előző produkciója, a W_all is egyfajta kísérlet volt arra, hogy a táncosok kipróbálhassák magukat alkotóként, és jobban előtérbe kerülhessen egyéniségük – legalábbis ez volt a koncepció papíron. Valójában az az előadás is tökéletesen belesimult a Frenák-koreográfiák sorába, a táncos egyéniségek pedig nagyjából annyira kaptak teret, amennyire egy táncos egyébként is bele tudja vinni az egyéniségét egy előadásba – márpedig Frenák csakis átütő egyéniségű táncosokkal dolgozik, ez az ő alkotásaiban tehát minden körülmények között alapvetésnek számít. Nehéz persze kívülről megítélni, hogy valójában mennyi szabadsága volt akár a W_all, akár a Cage alkotófolyamatában a táncosoknak, a friss előadás színlapja mindenesetre igyekszik már előre megnyugtatni a nézőt: „a FrenAK (sic!) által adott szabad művészi játszótéren a mesteri kéz egyetlen célja a táncosok segítése önmaguk azonosságának és hitelességének megtalálásához”. El tudok képzelni persze olyan forgatókönyvet is, hogy a Radikal Dance táncos-koreográfus csapata valóban nagy szabadságot kapott a színlapon „csak” a koncepciót és a rendezést (új művésznevén) jegyző FrenAK-tól. Azt azonban ne felejtsük el, hogy egy gyermek is elég nehezen tudja megtalálni és kibontakoztatni saját egyéniségét, amíg mindezt szigorú szülői felügyelet mellett kell megtennie.

Meglehetősen ironikus mindenesetre, hogy a FrenAK által biztosított „szabad játszótér” fizikai, színpadi valójában nem más, mint egy ketrec. És bár a ketrec számtalan dolognak lehet a metaforája, és ezek közül sokat érint is az előadás, számomra mégis leginkább azt szimbolizálta nagyon is kézzel fogható módon, ahogyan a négy táncos küzd a rájuk merevedett formavilággal. Kétségtelen, hogy jól áll nekik ez a formavilág, és az eddig elmondottak mind nem jelentik azt, hogy a Cage ne lenne jó előadás. Egyszerűen csak nem váltja be azt az ígéretet, hogy egy saját útját járó, új, fiatal csapatot ismerhetünk meg, és ennek következtében nem legitimálja a Radikal Dance létrejöttét sem. Egy Frenák-táncosokkal készült Frenák-előadást látunk a jól ismert, megbízható Frenák-színvonalon.


A ketrec mint szervező térelem rengeteg mozgás-játékra ad lehetőséget, és ezeket nagyjából le is fedik a táncosok. Ugyanakkor maga a tér szűkössége és a rácsok használatának kényszere is bizonyos pontokon monotóniába és önismétlésbe sodorják a koreográfiát. Nem véletlen, hogy azok a jelenetek a legizgalmasabbak, amikor egy vagy több táncos kívül kerül a ketrecen – és ilyenkor mutatkozik meg leginkább a már sokat emlegetett egyéniségük is. Eoin MacDonncha akkor van igazán elemében, ha nem csak táncolhat, de színészkedhet is: elsősorban bíborvörös, de a felsőtestét szabadon hagyó estélyit viselő, cigarettázó operadívaként (ezt a karaktert aztán a tapsrendbe is magával viszi). De remek a színpad elejei, mániákusan ismétlődő mozdulatsorból összeálló szólója is, amely valójában egy testi kontaktus nélküli duett az eközben a ketrecben vergődő Esterházy Fannival. Esterházy frivol és szemtelen ebben a darabban, különösen amint egy Janis Joplin-koncertfelvétel alatt rugdossa fejbe látszólag saját magát, valójában a rácsokon keresztül őt vegzáló MacDonnchát.

Örök kérdés, hogy valójában a rács melyik oldalán álló van igazán bezárva, és melyik szabad? Esterházy Fanni ezúttal ismét Frenák egy kedvelt női karakterét hozza: az elnyomottságában, abuzáltságában is szabad és betörhetetlen nőét. Esterházy és MacDonncha tüzes figuráit jól ellensúlyozza Maurer Milán és Anibaldos Santos lágyabb, plasztikusabb színpadi karaktere. Frenák-előadás nem létezhet erotika nélkül, ám ahogy oly gyakran a koreográfus darabjaiban, most is legtöbbször agresszióval társul, amit ezúttal a ketrec maga (mint metafora és mint valós tér) is indukál. Egy háromszereplős, „félig kint – félig bent”, az erőszak határát súroló szexjelenet furcsamódon felidézte bennem Frenák InTimE-jának ikonikus, vörös kanapés ménage à trois-ját, és az est nagy kérdéseihez kapcsolódva, elgondolkodtatott azon, hogy esztétikailag mennyivel radikálisabbnak hatott akkoriban az a jelenet, mint most ez – és nem csak a teljes meztelenség miatt. Persze lehet, hogy egyszerűen csak a világ változott nagyot az InTimE 2008-as bemutatója óta eltelt időben – ám ez is bizonyítja, hogy nincs mese, aki radikális akar lenni (maradni), az maga sem úszhatja meg a változás.


A darab végén aztán leomlanak a ketrec falai – hátha ez a metafora is valósággá tud válni, és ebben a szabaddá vált térben is találkozhatunk még a Radikal Dance tagjaival.


Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. december 11.


Forrás: http://tanckritika.hu/kategoriak/kritika/1484-megyeri-lena-relativ-radikalitas?fbclid=IwAR2io6f1_yK7XsnhSF9gh9IiLcoChhfPKYyAHdcv4i_Im6Q0fmtceQDxTlI