TáncBlog @ mikrokozmosz 2013.04.06.
Twins, ikrek. Frenák Pál 2009-es koreográfiája új életre kelt a Nemzeti Táncszínházban úgy, ahogy még soha korábban - az ikerpár most egy férfi és egy nő. Mégis megmaradt annak, ami eredetileg volt: a tudatalatti megfigyelésének. Kereshetné és találhatná a férfiban a nőt, a nőben a férfit. Mégsem teszi. Ez a hiány pedig eltörpül a hatás mellett, a sokszor nyomasztó, néha kedvesen, máskor durván állatias önértelmezés súlya mellett, ami az eredeti Ikrekből is kitörölhetetlen emlékként maradt meg.
Balról egy ventillátor, jobbközépen egy szűk paraván, ami néha a mozdulatok háttere, néha a kifelé áradó dühöt elreteszelő ajtó, fentről egy széles hinta függ szelíden, kötélhágcsóval érintve a talajt. Letisztult, furcsa és mégis nyugatalanító képpel indul a darab, és a teret szétfeszíti a diszharmonikus zene. Olyasféle érzéssel tölti el a nézőt az első néhány pillanat, ahogyan a háborúk szétzúzott utcái alatt a légiriadó hangjára edződött lelkek várhatják a bomba becsapódását. A meg nem történésig félelmetes, de utána megjelenik a megnyugvás, ha ide csap be, biztos a halál, ha máshova, megkönnyebbülés követi majd.
Hosszú, nagyon hosszú a magányos duett, az ikrek erőteljes, földnek és falnak, egymásnak nekicsapódó, szögletes és darabos, csak néhány finom gesztussal megszakított vad tánca. Van idő véggigondolni, hogy kik ők maguknak, kik ők egymásnak. Nincs is lehetőség másra: a változatlan térbe kényszerített, sokszor már szinte idegesítően ismétlődő mozdulatsorok belekényszerítik az elmét az értelmezésbe. Azonosak ők ketten, és mégis egészen mások. Egymásra utalt két kis állat egy lakatlan szigeten. Ketten vannak, mégis egyedül, mert nem tudják megosztani egymással a kintet, az élményeket, hiszen nincsenek külső élményeik. Csak befelé léteznek. Ettől az összenőtt, kifelé nem irányuló világtól elhomályosodik az érzés, hogy ők ketten vannak. Hívhatjuk őket bárhogy, lehetnek ők ego és alterego, tudat és tudatalatti, vagy akár a megszületett és meg nem született testvérek. Nem segít a frusztáción az értelmezés.
Segít viszont a játék, az átalakulás és a helyváltoztatás. A két kis lény felmászik a hintára, a helyzet és az elemzés fölé és beszélni kezdenek, a siketnémák kifejező - mégis most le nem fordított - nyelvén, kézjelekkel. Megkönnyebbülés látni, hogy van kint, és nem kell azonnal visszamászni a sötét, vijjogó hangokkal visszhangzó bentbe. Ha megjelenik a fent és a kint, mindjárt világosabb kicsit a kép, megszületik a perspektíva, a vágy, a múlt helyére megérkezik a jelen és a jövő. A kis lények csimpánzkölykökként kurkásszák egymást, madarakat látnak, érzéseket és élményeket mesélnek.
De a lehetőség, a kitekintés elszáll, a két táncos alá, és a teret egy görkorcsolyázó, finom metszésű, hatalmas szárnyakkal suhanó alak hajtja uralma alá. Bizarr látomás, mintha egy módosult tudatállapotától szenvedő agy egyik barázdájába telepedtünk volna. Eltávolító, mégis intim élményt ad. Röhögni volna jó, kacagni és elfelejteni a zuhanó bomba hangját. Nem lehet. Mégis finomabb és légies a befejezés, eltéveszthetetlenül frenákosan, kecsesen rángó, karakteres mozdulatokkal halad át a színpaddá visszaváltozó agy belső terein egy fehér szellemalak, majd összeesik a fal előtt, váratlanul, és nem moccan.
Ahogy elkezdődött, balsejtelemmel, úgy lett vége is. Megoldás, válasz, sőt kérdések nélkül. A tanácstalanul mocorgó közönség végül megkönnyebbülten tapsolni kezd - nem kell más fejében túrázni már. Marad a saját.