Szabó G. László @ Újszó
2015. május 2
Volt előbb a regény, William Wharton 1978-ban született regénye, a Madárka. Hat évvel később a film, Alan Parker fájdalmas-szép rendezése ugyanezzel a címmel, az akkorra már világhírű regény nyomán, Matthew Modine főszereplésével. Egy fiú, akinek egyetlen vágya, hogy madárrá válhasson, hiszen mindig is repülni szeretett volna. Aztán elrepítették Vietnámba, és már soha többé nem akart ember lenni. Visszatért régi álma: szárnyakat növeszteni. De ki érti meg mindezt, s ki nyitja meg előtte a kalitka ajtaját vagy az ég kapuját, hogy újra szabadnak érezhesse magát?
Ehhez jött egy másik film. Raymond Depardon francia fotós megrázó erejű dokumentuma San Clemente szigetének elmegyógyintézetéről. Frenák Pál egy velencei útja során vetődött el a szigetre, az azóta megszüntetett klinika közelébe. Öt vagy hat éve őrzi ezt a felkavaró élményt, s ez is inspirálta őt abban, hogy megalkossa legfrissebb koreográfiáját, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Művészetek Palotájában bemutatott Birdie-t. Zárójelben teszi fel a kérdést, és ott is csak finoman: „Ki nem akart egyszer az életében madárrá válni?”
Hiszen ahol madár van, ott szabadság van. Végtelenség. Elvágyódás. A megszokottól eltérő realitás.
De ahol madár van, ott kalitka is. Bezártság. Falak. Ketrecnek tűnő ágyak. Dupla záras ajtók. Belülről rácsozott ablakok. Szabadsághiány. Menekülési vágy.
Nyitott világ, zárt világ. Ez utóbbiban az ember is lehet madár. Önmagában teremt meg egy harmadik világot, amelyben önazonos lehet. S ez izgatja olyan nagyon Frenákot. Madarak jönnek, madarak mennek, madarak élik meg az álmokat. Egy intézetben felnőtt gyerek réges-régi álmait, aki órákon át képes volt szótlanul, mélyen magába merülve ülni az ablakban, és csodálni mindazt, amit kint látott, az ég alatt. Pontosan érezte, hol húzódnak a határok, hol szegik útját a korlátok,hol válik el álom és valóság, mi az, ami még átléphető, és mi az, ami soha. Hogy mi a rend és a rendszer, s mi van azon túl, ami már a fantázia szüleménye. Hogy hol találkozik test és lélek. Hogy ha lehull az álarc, elvész a kontroll.
A Birdie-ben mindenki madár. Vagy madárka. Embermadár. Embermadárka. Ketrecbe vagy tenyérbe zárva, de itt is, ott is: szárnyát próbálgatva. Történetmesélésnek itt nincs helye. A tér és a díszletelem (Lakos Dániel és Majoros András munkája), a háromszögekből és négyszögekből felépített fémváz szabad asszociációk forrása. Lehet egy bezárt padlás (tetőszerkezet), vagy madárház, vagy lelki betegek klinikája, sőt még börtön is, ha tágabban értelmezzük. Helyzetek, érzelmi állapotok, különleges szólók, duók vagy csoportos mozgássorok (táncok) szemtanúi vagyunk, egy vegyes madárraj olykor közös, máskor egymástól teljesen független életét élve. Maga a fémszerkezet sajátos kihívás a táncosok számára. Az előadás jelentős részét azon töltik, de úgy „közlekednek” rajta, mintha természetes közegükké vált volna. Madarak a dróton, gondolhatnánk, hiszen a táncosok elképesztő magabiztossággal csúsznak, tekerednek, csavarodnak a rudakon. Valósággal belakják a szerkezetet. Különböző jellemek, más és más magatartásformák rajzolódnak meg előttünk, a humor, az irónia, a groteszk folyamatosan jelen van a színen, de ott a kín, a fájdalom, a sebzettség, sőt még az őrület is. Lelkiállapotok, érzelmi hullámzások, belső rezzenések kristályvázát kapjuk, egy mesterien kidolgozott koreográfiát lenyűgöző táncteljesítményekkel.
Hosszú idő után most először új arcból több van a színen, mint ismerősből. Nelson Reguera mellett ott egy frissen érkezett kubai táncos, Yosmell Calderón. Simon Renáta eddig Svédországban táncolt, Mauer Milán egy másívású csapatból igazolt át Frenákhoz, Bukta Gergőnek ez a második munkája a társulatnál, DeeJay Mahogany sehol másutt nem állt még színpadon. Igaz, itt sem áll, csak végigvonul, de hogyan? Mint egy óriási gólya, aki körül egy pajkos kis fecske (Nelson Reguera) köröz.
Érző és mindent megélő madarak ezek. Érezzük, amit ők éreznek. Még a szívdobogásuk is a miénk.