SLOW RUN

Oroszlán Anikó @ Revizor

2011.01.10.


Az EKF finisében mutatták be Pécsett Frenák Pál új előadását k.Rush címmel. A saját(os) műfajmegjelölés szerint az előadás „movie-moving”, azaz mozgókép ihlette koreográfia, színpadi road movie, egy felvonásba zsúfolt végeláthatatlan rohanás. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.


A produkció – ahogy ez több helyütt olvasható volt – szándéka szerint Isadora Duncan, Jim Morrison, Marilyn Monroe, Janis Joplin és Paul Newman alakját szeretné felidézni a táncosok mozdulataiban. A társulat saját tagjain kívül ez alkalommal Lőrinc Katalint és a Pécsi Balett prominens művészeit, Uhrik Dórát és Lovas Pált is sorai közé fogadta. A látható és láttatott kontraszt a fiatal táncosok és a tapasztalt, érett mozgásművészek között valóban éles: míg Frenák csapatának tagjai izgágák, mozgékonyak, akciódúsan léteznek, Uhrik, Lovas és Lőrinc jelenléte felmutatás jellegű, állandó, lassú, elnyújtott, szándékosan emblematikusnak mutatott. Sajnos keveset táncolnak, az előadás mintha inkább az egyéniségükre, a tekintetükre, a nevük által kijelölt szemantikai mezőre számítana.

A darab gyorsan váltakozó etűdök, jelenetek sora, amelyek között az összefüggés sokszor csak utalásszerű, vagy nem is észlelhető. Egyetlen kapcsolódási pont van, az út, a mozgás, térben és táncban. Közös pont a – kis színpadon még inkább koncentráltnak tűnő – „tetthely”, a színpad közepén álló óriásinak tűnő fehér Cadillac. A tér ezzel együtt Frenák korábbi színpadaihoz képest nagyon is egyszerű, kevés kihívást jelent táncosnak és nézői fantáziának egyaránt. A fordulópontokat csak a térelem helyett olykor inkább ormótlan kelléknek tűnő autó különböző profilokba való nehézkes átfordítása, illetve a színpadi középbe helyezése jelenti.


Az ötvenes évek Amerikájának világát idéző masina dinamikáját a háttérben futó animációk, videóbetétek (Philippe Martini munkája), a néha fülsiketítően dübörgő elektro-akusztikus zene (Gilles Gauvin) és a táncosok testbeszéde próbálná felfűteni, ám az autó nem mozdul sehogy sem. Hiába húzzák-vonják, forgatják a kormányát, csapkodják az ajtókat, vetődnek a motorháztetőre vagy használják erotikus légyottokra, az az ember érzése, hogy az amúgy sebesnek tűnő produkció valós tempója igazából az összes törekvés ellenére sem tud felpörögni, ezért az előadás olyan, mint egy hangosan, macsósan, gázspriccekkel berregtetett járgány, amely minden ígéret és várakozás ellenére végül nem indul be.

A folyamatos ismétlődések és az egyformaság talán koncepció, mindenesetre több ponton kifejezetten untatja a fordulatokra és hangulati ellenétekre, váratlan pillanatokra, iróniára és önreflexióra vágyó nézőt. A dramaturgia alapelvének a mozgalmasság helyett az egysíkúság tűnik; mintha mindig ugyanaz a történet ismétlődne meg más és más, de mégis teljesen hasonszőrűnek tűnő szereplőkkel. Mindez viszont – cseles módon – úgy történik, hogy közben egy pillanatra sincs megállás, a felszíni mozgás-nyüzsgés megvan, ám hiányzik a tartalmi változatosság, a meglepő elem. A Cadillac és a közönség is néma megadással tűri a fiú-lány szerelmi kettőst, a két lány erotizált ámokfutását valamint az izmos testű autómosó (?) fiúk kettősét. A történet(ek)ben, a narratívában nemhogy valamiféle linearitás, de még kohézió sincs igazán, csak fogódzó nélküli gyors vágások és váltások.

A képek, a zene, a koreográfia és a szereplők váltakozásának vibrálását néhány, a színen átvonuló vagy a takarásból kilépő, súlyos jelentőségűnek szánt alak szakítja meg csupán: a bőrkabátos dzsigoló, a napszemüveges, frizuráját a sebességtől selyemsállal védő Audrey Hepburn (vagy Marilyn Monroe?). Ottlétük, közönségre való kitekintésük jelentékenynek szánt momentum, ám igazából érdektelen. Ennek oka talán a karizma hiánya ott és akkor, vagy a kitalálatlanság, a koncepció esetlegessége.

Frenák Pál pécsi előadása óvatlanul improvizatívnak és/vagy magára hagyottnak tűnik. A mozdulatok ívei hasonlóak, egyformának látszanak, nincs sem csúcspont, sem igazi feszültség. A táncosok kétségtelenül képzettek és technikásak, a tudásuk lenyűgöző, de a szinkronmozgás a duettekben például gyakran szétesik, a pillanatok pedig minden profizmus és elegancia ellenére hatástalanok és tartalom nélküliek maradnak. A társulatból koncentrált energiái okán kitűnik Nelson Reguera, aki színpadi létével és mimikájával végig fenn tud tartani valamiféle színpadi izgalmat.

A film és a (tánc)színház egymásra hatásának kétségtelenül van létjogosultsága, de talán nem véletlen, ha olykor az ember mégis a színházat választja. A jól közvetített vitalitás, fizikum és élettel teliség megtapasztalásának izgalmát nem pótolja sem a videó, sem a profi tréning, sem a technika.



Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2898/frenak-pal-tarsulat-k-rush-ekf-2010-trafo-dunapart-platform-2011/?search=1&first=30&txt_ssrc=fren%C3%A1k

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu