Sebők Borbála @ Ellenfény
2010/2-3
Inkább vizuálisnak, mint táncosnak mondható a Frenák Pál Társulat tíz éves működése alkalmából készített előadás. A nyitókép szürreális látomásában lassan népesül be a színpad. Szélsüvítést és hóförgeteget imitáló realisztikus hangeffektek határozzák meg a kép hangulatát, amelybe fájdalmas vontatottsággal gyalogol bele az első meggörbedt táncos, mintha szélviharral küzdene.
Sapkában, sálban, nyitva hagyott hosszú kabátban, amely látni engedi a kabát alatt szinte meztelen testét. Teherautókerék nagyságú fekete úszógumit húz maga után, azzal az összeszorított fogú monotonitással, mintha egész életét ebben a robotban töltené. Őt hasonmása követi lassan, a színpad két oldaláról érkezve világállapottá nyitják a magányos ember küzdelmét az elemekkel. Róják köreiket a színpad hosszában a gumikerekeket maguk után vonszoló táncosok, hason csúsznak, felkelnek, araszolnak, de egyetlen pillanatra sem állnának meg. Olyanok, mint egy szoborcsoport. Az ember szinte elveszti az időérzékét, ahogy belefeledkezik a folyamatosan mozgásban lévő, ám mégiscsak állandóságot mutató képbe. Időnként dörgés kíséretében a színpadra rajzolódik egy fehér fényvillám, amely az előadás visszatérő motívuma lesz.
A realitás illúzióját keltő hangvilág, a stilizált mozgás, a villámfény és az óriás gumikerekek hideg, elasztikus sterilsége különös Grimm-mesei világot ad ki, amelyben a hétköznapok megrajzolt emberét valószínűtlen meglepetések érik.
Az egyik táncos valamelyik visszajövetelénél (mintha csak véletlenül) az úszógumi helyett egy földön fekvő, karikába görnyedt embert húz maga után, ugyanazzal a természetességgel, mint ahogy a gumiabroncsot húzta. A következő körnél életre kel az addig tárgyként kezelt, szinte csupasz test. Gazdája ellen támad, a lábába kapaszkodik, a hátára mászik, megpróbál kiszabadulni lehetetlen helyzetéből. Sajátos duó bontakozik ki a két egymáshoz kötött ember között, életet lehelve ezzel az összes hatalmas, tehetetlen, földön csúszó úszógumiba, megmutatva egy terhes viszonyt két ember vagy egy ember és egy tárgy között.
Az előadásnak végig állandó kellékei a hatalmas sötét gumiabroncsok, amelyek hol horrorisztikus képekben, hol funkcionálisan határozzák meg és kontextualizálják az amúgy csupasz, fényekkel színezett tere
Egy sötét tömeg húzódik előre, lassan, megállíthatatlanul a színpad hátteréből. Öt ember tolja maga előtt a gumiabroncsokat, amelyek eltrafálják az előtérben úszásra emlékeztető mozdulatokkal szólózó táncost. A gumikat toló emberek eltűnnek a háttérben, és a szólózó szőke táncosnő egyedül marad az egymásra dőlő kerekekkel, amelyeket mint egy mászókát - egyszerre akadály és játékszer - lak be a mozdulataival. Fuldoklik az elasztikus hideg térben. Hosszú pillanatokra eltűnik, néha csak egyik keze vagy a feje bukkan föl a gumiabroncsok rengetegéből. Külvárosi plakát, egy autógyártó cég reklámja.
Erős képek követik egymást, amelyeket kibont, felborít és átértelmez az előadás. A küzdelem pillanatait groteszk, idillikus képek váltják. Az első mindig a vizuális hatás, amelyet a mozgás finom árnyalatokkal részletez. Fehér, szürke és kék, hideg és kemény téli világ határozott felmutatásával indul minden, amelybe valószínűtlen álomként csúsznak be a nyár képei. Egy téli hangulatú képben úszómozdulatokkal idéződik meg valami a nyári forróságból. Az abroncskerék úszógumivá változik, és egy csíkos fürdőruhás, a hatvanas évek nosztalgiavilágából kilépett fiú magányos hattyútánccal járja körül, és merül el benne. Femininen pózol, a szomorú bohócok lebiggyedő ajkát és lemondó arckifejezését öltve magára. Nem maga a nyár, csak a lehetősége. Egy bekúszó emlékkép, furcsa fintor, itt maradt hangulat. Akár lehetne nyár is. Kérdés, hogy jelentene-e lényegi változást.
A fürdőnadrágos fiú jelenetének párja az előadás későbbi részén egy magányos nő sapkában, kesztyűben és spagetti-pántos ruhában, akit készülődés közben váratlanul fejbe kólint egy oldalról becsapódó föllógatott gumiabroncs. A lány bohócként küzd az újra meg újra belengő gumiabroncs ellen. A két öklével áll ki bokszolni. Reménytelen, lemondó fintor, lágy irónia érződik a magányos nő bohócjelenetében is. Ismerjük azt a jelenséget, amikor a legegyszerűbb helyzetkomikum - a kerékgumi többször egymás után váratlanul eltrafálja a lányt - az élet tragikus reménytelenségét mutatja fel, mégis csak nevetni tudunk rajta, ha nem is harsány felszabadultsággal.
A bokszoló lány sapkája és kesztyűje előlegezi meg a két utolsó kép ruháinak színes világát, amely szintén a nyár hangulatát lopja be az előadás örök reménytelen telébe. A táncosok, mint valami színes manók, úszósapkában és fürdőköpenyekben, kis csoportban együtt mozognak, totyognak. Egyszer divatbemutatós csípőtartással és fenékmozgással, másszor szétszélednek, és egy korcsolyázós idillé változnak a jégpályán. Mindeközben szól a „Visszasóhajt egy régi dallam."
A nyár, mint a nosztalgia groteszk fintora, csempésződik be az előadásba. Tíz éves a társulat, a kezdetek óta teljesen kicserélődött táncos gárda mégis sajátjaként reflektál a régi idők előadásainak világára is.
Szinte az összes kép egy ember magányából indul, hozzá kapcsolódik, vagy vele szemben mutatkozik meg a csoport többi tagja. A legstatikusabb pillanat az egyedül a térbe kivetett táncosnő, aki mozgásától is megfosztatik, csak áll szemben a közönségével, miközben szól egy angol nyelvű melankolikus dallam. A lányt csuklyások hozták be, arctalan emberek tömege, és a horrorfilmes gesztus után kemény váltás a vallomásos hang. Gyomorszorító hatásokkal dolgozik a látomásos előadás. Szerkezete leginkább egy rémáloméhoz hasonlítható, amelyben egy felsejlő, ám nyomon követhetetlen asszociációs logika szervezi a képek egymásutánját. Az egyes képek dramatikus elemeket is tartalmaznak, mint például a csuklyások bejövetele vagy a magányos lány szólója, de csak lehetőségekként vannak jelen, egyik sem íveli át az előadás egészét.
A Seven cím bizonyára a hét alkotóra: a hat táncosra és a koreográfus közös munkájára utal. A magány és együttlét, az egyén és közösség viszonyai nemcsak a hat színpadon lévő táncos közötti viszonyban, hanem a láthatatlan transzcendenssel - a koreográfussal - való kapcsolatban is érződnek. Láthatatlan hetedikként ő is jelen van.
A képek magukba záródnak, érintőlegesen, tematikusan kapcsolódnak össze, de nem egymásból bomlanak ki. Világállapotok. Lelkiállapotok.
Furcsa, felemás érzetet hagy maga után az előadás. A szívbemarkoló pillanatok belevesznek egy nagy hömpölygő folyamba, hiába sorjáznak egymás után a szebbnél szebb képek. Néha olyan, mintha képzőművészeti divatbemutatót látnánk. A jól megcsinált képek kecsesen és profin kisétálnak a tribünre, elnéznek jobbra és balra, a távolba, fordulnak egyet a tengelyük körül, és lesétálnak a kifutóról átadván helyüket a soron következő modellnek. Persze ugyanabból a kollekcióból.
Forrás: http://www.ellenfeny.hu/archivum/2010/2-3/2758-teli-nyari-kollekcio?layout=offline