“Tolószékre ítéltek, de meggyógyítottam magam” - interjú Frenák Pállal

Kun Zsuzsa @ BEST

2020. 05. 29

63 évesen visszatér a színpadra, hogy megmutassa: 60 felett is van kreatív élet. Ezúttal a tánc mellett árvaházi éveiről, súlyos gerincsérüléséről, francia feleségéről és lányáról is mesél.

Best: Nyolcgyerekes család legkisebb gyermekeként született, szülei a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáltak gyermekeikkel. Vajon ma ilyen háttérrel milyen esélyei lennének az életben?

Frenák Pál: Hatéves voltam, amikor bekerültem egy állami nevelőotthonba – ami akkor, a hatvanas évek elején inkább egy árvaháznak felelt meg –, tizennégy, amikor kikerültem. Sokan mondták, milyen borzalmas sorsom lehetett. Igen, nehéz volt, de én valószínűleg ennek a 8 évnek is köszönhetem, hogy táncművész, koreográfus lettem. Ehhez persze túl kellett lépnem a saját fájdalmamon, kellett az az erős hit és akarat. Ez ma is segítene, azt hiszem.

Best: Miért került intézetbe?

F. P.: Nemcsak én, hanem a testvéreim is bár már születésem előtt egy nővéremet és egy bátyámat tragikus módon elvesztette a család. Később a második bátyámat is elvesztettem, és szeretett Zsuzsa nővéremet is – szintén tragikus körülmények között. Nagy szerelem volt a szüleimé, de édesapám súlyos betegsége miatt később elviselhetetlenné vált a család helyzete – konkrétan megőrült. A halála szinte megváltás volt szenvedéseire. Egyébként nem a szüleink, az állam döntötte el, hogy elvesznek tőlük. Annyi könnyebbség volt, hogy anyámnak volt egy közeli, lelki barátja, és amikor édesapám meghalt, szinte másnap odaköltözött hozzánk. Ő lett anyám második férje, édesapám helyet édesapám. Vele lettünk újra egy család.

Best: Hogyan emlékszik vissza az árvaházban töltött nyolc évre?

F. P.: Sok év kellett, hogy mindezt fel tudjam dolgozni. Balatonszabadiban a hálóterem rácsos ablaka a vasúti sínekre nézett, éjszakánként rátapadtam a rácsra, néztem a síneket, a száguldó vonatokat, és arról ábrándoztam, hogy én is utazom. Elmenekültem egy álomvilágba. Az éjszakákat többnyire a folyosón töltöttem, egyedül bolyongva egy komatikus állapotban.

Majd felfedeztem önmagamat a folyosó tükrében, ami megmentette az életem: sokszor csak álltam előtte, és csavargattam, tekergettem a testem. Elkezdtem táncolni, talán koreografálni önmagam

számára, bár akkor én ezt még nem tudtam, és felébredt bennem a remény, hogy egyszer ennek vége lesz.

Best: Előfordult, hogy felnőttkorában is elhagyatottnak, szeretetlennek érezte magát?

F. P.: Kétszer voltam komolyabb hullámvölgyben, az egyik egy érzelmi csalódás volt. Elhagytak, lezuhantam a pokolba, azt éreztem, soha többet nem tudok visszajönni. Az életet is el akartam taszítani magamtól. Később kiderült, hogy azért éreztem olyan mélynek azt a sebet, mert visszazuhantam a gyerekkori árvaság érzésvilágába. Nem voltam még túl azon, hogy az anyám elhagyott, legalábbis én akkor úgy éltem meg. Szerencsém volt, mert az általam kifejlesztett jógaszerű tréning segítségével hat hónap alatt kimásztam a traumából. Az igazi kreativitásom ezek után jött el.

Best: Szenvednie kellett, hogy feltörjön a kreativitás?

F. P.: Igen, de én minden, mások által szenvedésnek megítélt helyzetemet előnyömre fordítottam idővel. Visszagondolva azért néha megremeg a lelkem. Amikor az emberek egy Frenák-darabot néznek, azt lehet szeretni, vagy nem szeretni, de többnyire mindenki érzi, hogy őszinte és igaz érzések, gondolatok vannak benne.

Best: Mi volt még, ami megrázta az életét?

F. P.: Kevesen tudják, de volt egy súlyos gerincsérülésem, gipszágyba kerültem. Az orvos azt mondta, soha többet nem fogok táncolni. Ha kikerülök a kórházból, tolószékben találhatom magam. Saját felelősségemre otthagytam a kórházat, majd levágtam magamról a nyaktól csípőig tartó gipszet, és valami nagyon mély hittel elkezdtem dolgozni. Furcsa módon ebből a helyzetből fejlesztettem ki azt a gyakorlatrendszert, amivel meggyógyítottam önmagam, és aztán Párizsban

mesterdiplomát szereztem.

Best: Az öröm is inspirálja?

F. P.: Megtaláltam egy relatív harmóniát, de ehhez csakis a saját lelki békém vezethet, és olyan emberek, mint például építész feleségem, Catherine, akivel 35 éve vagyunk együtt. Ahogy a szüleimé, ez is egy nagy találkozás volt, hiszen általa jutottam el a kortárs művészet kreatív dimenziójába. Előfordult, hogy hónapokig nem találkozhattunk a munkám miatt, például, amikor Japánban voltam hat hónapot, vagy amikor Magyarországon dolgozom. De ha van titka a hosszú házasságnak, akkor az az, hogy mindketten megtartottuk a kreatív szabadságunkat. Victoria lányunk sem esett messze a fájától, építész, mint az édesanyja. Továbblépve egy perspektívában, szintén egy hatvan feletti kolléganőmmel tervezünk egy duettet, ahol kiállunk a saját generációnk mellett, és párbeszédet nyitunk a különböző generációk között. Nem szabad a múltba kapaszkodni, a jelent kell emelt fővel megélni. Anyám egy csodálatos példakép volt, aki rengeteg szenvedés után mindig talpra állt. 93 évesen úgy ment el, ahogyan élt. Visszament az ágyához, lefeküdt, és örökre elaludt. Az élete és a halála is csoda volt. Ha eljön az idő, valahogy én is így szeretném. •