Turbuly Lilla: ŐRÜLT TÁNC, DE VAN BENNE RENDSZER

Turbuly Lilla @ tánckritika.hu

2015.04.18.

FRENÁK PÁL: BIRDIE – KRITIKA

Sokfélék Frenák Pál embermadarai, mert persze sokkal inkább emberek, mint madarak. Vergődő-gyötrődő, egymással és magukkal küzdő, az őrület és a normalitás átjárhatóságát próbálgató, szabadságra vágyó és a szabadságot vállalni nem merő, nevetséges és sajnálni való lények.

Frenák Pál szereti egy meghatározó díszletelem köré felépíteni a koreográfiáit. Legyen az egy kanapé (InTime), egy medence (Hymen) vagy egy háló (X&Y) – közös jellemzőjük, hogy már az első pillanatban megragadják a néző figyelmét, és az előadás fókuszpontjává tudnak válni. Így van ez a Birdie esetében is. Az a különleges építmény, ami körül az előadás forog, és ami konkrét értelemben maga is gyakran ott kering előttünk a forgószínpadon, ezúttal egy háromszögekből és négyszögekből felépülő fémváz. Egy bonyolult alaprajzú épület tetőszerkezetére hasonlít, de szabad teret enged másféle asszociációknak is. Ha pedig a címbéli madarakra gondolunk, leginkább egy padlást vagy egy madárkalitkát idéz, és erre ráerősít a többször hallható madárszárnysuhogás is. Kicsit tágabban értelmezve börtönt vagy bármilyen más zárt helyet is jelenthet. Igaz, a zártság mellett ott van benne a nyitottság is, hiszen a rácsszerkezet közei üresek, átjárhatók, és ezt a sajátosságot a táncosok folyamatosan használják is.

Az előadás szórólapjából megtudhatjuk, hogy Frenák Pál William Wharton regénye, a Madárka és az abból készült Alan Parker-film mellett egy különleges helyből, a Velence mellett, egy kis szigeten található, elmegyógyintézetből szállodává átalakított San Clemente hotelből merített inspirációt a koreográfiához. Mindebből pedig az őrület és a normalitás, a szabadság és a bezártság viszonya és viszonylagossága, a madárlét korlátok nélkülisége és az emberlét – fizikai, pszichikai vagy éppen szociális – korlátai érdekelték leginkább.

Az említett művek megmaradnak ihletforrásnak, az előadás nem próbálkozik történetmeséléssel, még történetdarabkák sem nagyon lelhetők fel, helyettük állapotok, viszonyulások – értve ezen az önmagunkhoz, a másikhoz és a külvilághoz való viszonyulást egyaránt – jelennek meg a szóló, duó vagy éppen többszereplős mozgássorokban.

Ezek a mozgássorok lendületesek – mindjárt úgy is kezdenek, hogy a táncosok berohannak, vetődnek, csúsznak. Aztán csavarodnak, tekerednek. Meghatározók ezek a csavart mozgások, egészen a groteszkig kitekert testhelyzetek, és sokkal inkább jellemzik a koreográfiát, mint a harmóniára törekvés. Őrült tánc, de van benne rendszer – parafrazeálhatnánk Shakespeare-t. A fémszerkezet – ahogy az X&Y-ban a háló – külön kihívás elé állítja a táncosokat. Az előadás nagyobb részében ott, azon és azzal táncolnak, könnyed természetességnek láttatva azt, ami a merev fémrudak miatt minden lehet, csak nem könnyű és nem természetes. Ahogy azt a Frenák-előadásokban megszokhattuk, a táncteljesítmények ezúttal is magabiztosak és imponálók, és egységesen azok, holott ezzel az előadással a társulatban több új táncos is debütál: Simon Renáta, Maurer Milán és a kubai Yosmell Calderón Mejías.

Ebből a hibátlannak tűnő profizmusból jólesően zökkentenek ki az ironikus-humoros betétek. Mint amikor Simon Renáta tűsarkúban vonul át a színpadon, majd leveti az egyik tűsarkút, és a vonulásból sántikálás lesz. Vagy ahogy a már-már valószínűtlenül magas és vékony DeeJay Mahogany körül a melléig érő Nelson Reguera eljárja a násztáncot – mintha egy kecsesen lépkedő gólya körül (erre a képzetre erősít rá a hosszú, fehér, fecskefarkú kabát is) egy dürrögő fácánkakas körözne.

Noramn Levy elektronikus zenéjét az utolsó részben egy, a színpadon megjelenő csellista, Kertész Endre teszi bensőségesebbé és emberibbé, éppen akkor, amikor a lezárásban a táncosok ott kuporognak, az eget kémlelve, a kalitka tetején. Még a tapsrendnél is folyton visszatérnek oda, mint a madarak, akik a hosszú kalitkalét után akkor sem mernek repülni, ha már megtehetnék.

Sokfélék Frenák Pál embermadarai, mert persze sokkal inkább emberek, mint madarak. Vergődő-gyötrődő, egymással és magukkal küzdő, az őrület és a normalitás átjárhatóságát próbálgató, szabadságra vágyó és a szabadságot vállalni nem merő, nevetséges és sajnálni való lények. Ahogy erre az előadás végén kihangosított szívdobogás (ismét egy visszatérő motívum) emlékeztet – élő- és érző lények. És ott kuporognak azon a hideg, kényelmetlen fémszerkezeten. De ez, a hűvös tökéletesség és az érzékeny sebezhetőség kettőssége nagyon is illik a Birdie-hez.

Birdie (Frenák Pál Társulat – Nemzeti Táncszínház)

Díszlet: Lakos Dániel, Tervhivatal, Majoros András. Fény: Vajda Máté. Zene: Noramn Levy. Csellón közreműködik: Kertész Endre. Produkciós menedzser: Juhász Dóra. Produkciós asszisztens: Fórizs András. Koreográfus: Frenák Pál. Táncolják: Simon Renáta, Bukta Gergő, Yosmell Caldeón Mejias, Maurer Milán, Nelson Reguera, DeeJay Mahogany.

Forrás: http://www.tanckritika.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=740:turbuly-lilla-ruelt-tanc-de-van-benne-rendszer&catid=3:kritika&Itemid=2