ÚJ FORMÁK – KELLENEK?

Megyeri Léna@ szinhaz.net 2018.11.19

2 in 1 kritika: Góbi Rita Társulat: Tátikák és Frenák Pál Társulat: W_all

Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.

„Ha én belenyúlok valamibe, azért az látszik” – mondja Frenák Pál társulata új bemutatója, a W_all próbáján készült riportban. És valóban: bár a produkciót sokáig úgy reklámozták, hogy a társulatvezető „átadja a helyet”, valamint „szabad kezet ad” táncosainak, ő maga pedig csak mentorként vesz részt az alkotófolyamatban, a kész produktum nem sokban különbözik egy klasszikus Frenák-előadástól.

Frenák Pálnak mostanra igazi kis rajongótábora alakult ki, ami a kortárs tánc kontextusában korántsem szokványos és elhanyagolható teljesítmény. Minden művész (író, zenész, koreográfus) esetében kérdéses, hogy vajon a rajongói mit várnak el inkább: azt, hogy kedvencük folyton újításokkal lepje meg őket, vagy hogy hozza a már jól bevált, megszokott és megszeretett paneljeit. Persze ez valószínűleg attól is függ, hogy az adott rajongótábor mire van inkább kondicionálva, hiszen vannak alkotók, akik folyamatosan új utakat keresnek, és a megújulást teszik legfőbb művészi ismérvükké, míg mások ragaszkodnak hosszú munkával kikísérletezett formanyelvükhöz. Hogy aztán ez utóbbinak lehet-e a kényelmesség vagy az alkotói stílus megkövülése az oka, esetleg csak arról van szó, hogy az illető művész azt csinálja, amihez a legjobban ért és ami a legjobban áll neki – nos, ez megint csak külön elemzés és vita tárgya lehetne minden alkotói életművel kapcsolatban.

A valaha nagyon is radikálisnak számító Frenák rajongói mindenesetre már jó ideje arra vannak kondicionálva, hogy ne érjék őket nagy meglepetések, és ez igaz a W_all-ra is: hiába van színpadon 11 nagyon különböző hátterű, származású és képességű előadó, és hiába sorolják fel a legkülönbözőbb inspirációs forrásokat az előadás ismertetőjében, ha a végeredmény vastagon nyakon van öntve a talán már túlságosan is jól ismert ízű Frenák-szósszal. Kezdve a külsőségekkel: csakúgy, mint a társulat elmúlt jó pár évében mindig, most is hatalmas térszervező elemek (ezúttal óriási, falként és matracként egyaránt használható „tatamik”) köré épül az előadás, és nem hiányozhatnak a már védjegynek tekinthető ruhadarabok: a tűsarkúk, a térdvédők, a keveset takaró fehérneműk és a zakók sem. Folytatva a mozgásnyelvvel: a tatamin ide-oda vetődő, egymás felett szinte átröpülő, akrobatikus táncosok és a vehemens fizikalitású, sokszor az erőszak határát súroló duók és triók szinte bármelyik Frenák-műből előléphettek volna. És elérve a forma mögötti tartalomig: a koncepció szerint az alkotó-előadók magukból fogalmazva mutatják fel „a másságként értelmezett sokszínűséget, a degenerációként értelmezett egyediséget”, valamint kérdőjelet tesznek „a művészet és a hétköznapiság határára”.

De vajon mennyiben tud újat mondani a másságról, vagy éppen a különcségről egy olyan társulat, amelynek alapító-vezetője egész karrierjét a más, a különös, az egyedi köré építette fel, és akitől nem áll távol, hogy extrém, de legalábbis különleges fizikalitású táncosokkal dolgozzon? Biztosan nem egy Frenák-előadás less az, ahol meglepődünk egy, A hattyúk tava zenéjére tűzpiros spicccipőben és dresszben lejtő férfitáncoson, egy sike vagy egy kerekesszékes előadón – ha egyáltalán meglepődnénk még ilyesmin manapság. Ha valakinél a „más” a „normális”, akkor az pontosan Frenák és társulata, és ebből az alaphelyzetből nagyon nehéz elérniük, hogy annyira kibillenjünk a komfortzónánkból, hogy valóban elgondolkodjunk a felvetni kívánt problematikán – bár az sem segít, hogy az előadás nem is nagyon tesz többet annál, mint hogy felvillantja ezeket a karaktereket.

Ám ahogy az előadás díszlete, a tatami-fal is megmutatja, előbbutóbb minden falon átszűrődik egy kis napfény és reménysugár, ennek megfelelően azért a W_all-ban is akadnak „fénysugarak”, amelyekbe nézőként kapaszkodhatunk. Álmélkodhatunk például Maurer Milán elképesztően laza ízületein vagy gyönyörködhetünk abban, ahogy hihetetlenül artisztikusan úszik földön és levegőben; kényelmetlenül érezhetjük magunkat egy duett alatt, amelyben a tűsarkús lábát könnyűszerrel a fejéig dobáló Lőrincz Emma egyértelműen egy abuzált nőt jelenít meg, mégsem érezzük őt egy percig sem gyengének vagy elveszettnek; próbálhatjuk megfejteni Esterházy Fanni mániákus, robotikus szólóját, és meghatódhatunk, amikor a láb nélküli Kónya Tamás épp egy lábnyi magasságban fellógatva lebeg be a színre, hogy lassúzhasson Polgár Emíliával – majdnem úgy, mint egy ép ember. Ezek azok a jelenetek, amelyekben erőltetés és erőlködés nélkül átsejlik – ha nem is a másság, de az egyéniség. Kár, hogy paradox módon ezt a sok egyéni színt végül csak elnyeli egy Góbi Rita 2017-ben bemutatott, nemzetközi viszonylatban is nagy sikert aratott szólójáról, a Reptébenről elmondható, hogy egy évek alatt kifejlesztett, kikísérletezett, majd kikristályosított formanyelv letisztult mesterműve. Persze Góbi – már csak életkorából adódóan is – egészen máshol tart pályáján, mint Frenák Pál, így az ő esetében még egyáltalán nem kell formai megkövülésekről beszélni, de a Reptében mindenképpen egy fontos állomás volt az alkotói karrierben, ahonnan érdekes és érdemes megfigyelni, merre indul majd tovább.

Legújabb bemutatója, a Tátikák azt mutatja, hogy egyelőre még elidőz ezen az állomáson, hiszen az új darab számos kapcsolódási pontot mutat a Reptébennel, ami így megkerülhetetlen referenciaponttá is válik. A legfontosabb különbség, hogy Góbi ezúttal saját maga helyett másoknak, konkrétan hat táncosnőnek koreografált. Ez lehet akár utánpótlásnevelő vagy társulatépítő gesztus is, különösen mivel az előadók mind nagyon fiatal, pályakezdő művészek. A Reptében madárszerű lénye után a koreográfus ismét a természetből inspirálódott, ezúttal virágokat téve meg „főszereplőnek”. Az alkotótársak is ugyanazok maradtak: Pavla Beranová fényterve ezúttal akkor válik jelentőssé, amikor a tátika-lányok színes árnyékot vetnek a háttérvászonra, ily módon egyszerre idézve különleges képzőművészeti alkotást és csodaszép virágos rétet. Szegő Dávid zenéje pedig ismételten inkább zajokból, zörejekből, furcsa és azonosíthatatlan hangokból összeálló, hangulatfestő háttérkulissza, mintsem zene. Mint ahogy a tánc sem tánc a emberi lényeket látunk, nem érzelmek kifejeződését, hanem természeti lények ösztönös mozgását.

Góbi mozgásnyelve ehhez remekül passzol: repetitív, sokszor szinte már kényszeres mozgások (utóbbira jó példa a visszavisszatérő nyelvnyújtogatás, ami természetesen itt teljesen más jelentőséggel bír, mint „emberi” kontextusban), szögletes formák, mikromozgások és a különböző testrészek izolációja jellemzik. Utóbbi sokszor kifejezetten erősíti a nem-emberi jelleget, hiszen bizonyos pózokban már nem is nagyon ismerjük fel az emberi testet. Ugyanakkor az, hogy minden testrész egyformán fontos és minden mozdulat (gyakran még a szemek mozgása is) aprólékosan megtervezett, megidézi a keleti táncformákat is.

Bár hatan vannak a színpadon, nem egymással táncolnak a hagyományos értelemben, de mégis van egyfajta szervező erő, ami összetartja az egészet – akárcsak a természetben. Inkább kánon ez, mint együtt-táncolás. És annak, aki alaposabban odafigyel a természet változásaira, bizonyára ismerős az a lassú és fokozatos kibontakozás, amelyen a tátika-lányok keresztülmennek, és amely aztán egyre vadabb, féktelenebb burjánzásnak adja át a helyét. Ez az, ahol a koreográfus elképzelése szerint megjelenik a kapcsolódási pont az emberi természettel is: hiszen a tátikákhoz hasonlóan mi, emberek is hol kinyílunk, hol bezáródunk, hol lekókadunk, hol tündöklünk. Jó lenne – teszem hozzá én – ha valamit abból az ösztönösségből és felszabadultságból is megőriznénk, amit eme virág-lányok hoztak

Az ifjú táncosnők néhány apróbb bizonytalanságtól eltekintve fegyelmezetten, tökélyre gyakoroltan közvetítették Góbi Rita óramű-pontosságú koreográfiáját, és bár Góbi utánozhatatlanul egyedi és karizmatikus előadó, kiderült az is, hogy nélküle is működőképes az általa létrehozott mozgásnyelv. Én azért picit mégis várom már azt a következő állomást.

Forrás: https://szinhaz.net/2018/11/19/megyeri-lena-uj-formak-kellenek/