Vándorcigányok cadillac-ben

Halász Glória @ Táncélet

2010. december 10.


A Flórián Műhely már önmagában szürreális, múltba koszlott terét a próbateremben egy háromba vágott amerikai autó darabjai színezik tovább. Út és úttalanság vannak jelen a térben, találkoznak a szétvágott autó képében, ahogy ezek mentén haladunk a beszélgetésben is, amelynek kezdetekor még nem tudni, lesz-e egyáltalán holnapja a független színháznak.


A Frenák Pál Társulat új előadása, a k.Rush ebben a színházi világvégében fogant. Erőltetett, ha úgy érzem, hogy az autóból kiolvasható úton levés a társulat és a terület otthontalanságára is utal?

Nem erőltetett. Ugyanakkor szembe is megyek a helyzettel, mert egy lendületes, pozitív, talán a táncéletet is felrázó előadást szeretnék létrehozni. Azt gondolom, meg kell tanulnunk élni a térrel, a magunk életterével: belakni, pozitívan kezelni, bármilyen negatív hatás érjen bennünket. Valóban rímel az előadás felvetése a jelenlegi politikai, szociális, kulturális életre. Például arra, hogy nagyon hamar leírunk generációkat. A k.Rush esetében nagyon fontosnak tartom, hogy generációk találkoznak benne, a húszévestől a hetvenévesig, a korosztályok átfolynak egymásba, az idősebbek védőszárnyaik alá veszik a fiatalokat. Üzenet ez az új generációnak is arról, mennyire lényeges az örökség feldolgozása. Mert ma leginkább annak eltiprása a jellemző. Érdekes, hogy az előadás éppen az idősebb táncosoktól (Lőrinc Katalin, Uhrik Dóra, Frenák Pál, Lovas Pál – a szerk.) kap egyfajta lendületet. Azt üzenjük ezzel, hogy a kor, annak méltósággal való elfogadása, lehet szép is. Viszont fel kell dolgozni azt is, hogy senki nem él örökké, viszont folytatódik másokban: mindenki mindenkire, minden mindenre visszahat. Ismét a szakmához kell kanyarodnom: a színházi szakma ebben a pillanatban önmagát csapja fejbe, egyik réteg nyírja a másikat, ahelyett, hogy megoldásokat találna. Ebből a szempontból, sajnos, jól helyezkedik a darab.

Hogyan születhet pozitív és lendületes produkció ilyen hangulatban?

Ilyen körülmények között remegő gyomorral alkotok. Közvetve mindez hat a művészek, a háttérben dolgozók munkájára is. A hazai és a nemzetközi jelenlétünkhöz is nagyon fontos lenne, hogy legalább három évre előre tudjunk tervezni. Külföldön ez természetes. Egy társulat esetében három éves minimális garancia kellene ahhoz, hogy – egy a mienkhez hasonló – együttes életben tudjon maradni. Elkezdtünk kifejleszteni valamit Budapesten, valamint vidéken, amit egyúttal küldetésnek is tekintek, hiszen vidéken nagyon gyerekcipőben jár a kortárs művészet befogadása. Jövőre olyan országokban lépünk fel, mint Belgium, Franciaország, Japán, Németország, Románia. De sem az idehaza elkezdett munka folytatására, sem a külföldi fellépésekre nincs biztosíték. Szomorú lennék, ha megtörténne az, amitől tartunk, azaz kiiktatnák a független területet a színházi struktúrából. Ezzel maga a kortárs tánc is megszűnne, hiszen a társulatok jelentős része ebbe a kategóriába tartozik. A kőszínházak felől érkezik a nyomás a támogatás csökkentésére, sőt megvonására a politika felé, akiknek viszont, amennyiben engednek ennek, fogalmuk sem lehet arról, kik, milyen alkotók mozognak ebben a szférában. Az, hogy kőszínházi vagy független egy produkció, nem jelent minőségbeli különbséget. Én ugyanolyan színvonalon dolgozom, mint bármelyik kőszínház, azzal a különbséggel, hogy nem kell mögém rakni a struktúrát, csak egy próbatermet, illetve azt, hogy a társulat normális körülmények között tudjon működni. Ha elveszik azt a kevés 10%-ot is, komoly művészi munkát végző embereket iktatnak ki. Az én esetemben huszonöt év eredményét, a szabad és kreatív gondolkodási módot rombolják le. A politikai döntéshozóknak még nem lehetett elég idejük arra, hogy a helyzet mélyreható tanulmányozzák, anélkül pedig nem lehet felelősségteljesen dönteni.


Ha ebből a sok negatívumból táplálkozik a lendület, amivel szembemész a helyzettel, akkor valóban erősen áthathatja a produkciót…

A kreatív erő olyan, mint a gaz: a kövön is kinő. Egy energiával teli, dinamikus, újszerű darabot, road-movie-t akartam készíteni, leginkább a filmművészetből inspirálódva. A néző benyomása az előadás után olyan lesz, mintha tizenöt-húsz filmet nézett volna meg, természetesen nem közvetlenül, hanem asszociatív módon. A közönség reményeim szerint ízeket és hangulatokat fog érzékelni. Egy-egy film esszenciáját három-négy perces duettekben foglaljuk össze. Tati, Zeffirelli, Pasolini, Lynch, Jancsó és még számos filmes géniusz lesz jelen, hogy asszociatív gondolkodásra hívja a nézőket.


Megérkezett a hír: egyelőre a színházi struktúra része marad a független terület, „csupán” a támogatásukat csökkentik a teljes színházi támogatás 10%-áról 8%-ára.

A 10% is kevés volt, de legalább túlélünk. A szakmának a szakmaiságot kellene támogatnia. Személy szerint évek óta a minőséget támogatom a mennyiséggel szemben, ez Magyarországon nem jellemző, kerültem már ezért bajba én is. Ha kevesebb pénz lesz a függetlenekre, akkor még nagyobb felelősség hárul a kuratóriumra, hogy ne megélhetést próbáljon biztosítani mindenkinek, hanem a kreativitást, a minőségi munkát támogassa.

Autózzunk tovább… Miért nyúltál éppen a filmhez?

Mindig nagyon érdekelt a filmművészet. Főleg Pasolini inspirált. Mindig úgy éreztem, a filmművészek közelebb kerülnek ahhoz, amit én akarok megfogalmazni a koreográfiáimban. Talán az a módszer hasonlít leginkább, ahogy közel visznek a személyiséghez. Valóban, ahogy korábban már beszéltünk erről, most úton vagyunk, amihez megfelelő műfaj a road movie. Mostanra érett be az, aminek évek óta szerettem volna valamilyen koreográfiai megfogalmazást adni. A kifejezőeszközök esetében is sikerült megfelelő megoldást találnom: a koreográfiai képek filmszerűséget idéznek, a narratívát azonban kizárják. A nagy amerikai autót egyben és darabokra tört formájában is használjuk. Így rá tudok kérdezni a táncosok térbeli helyzetére is. Mindez meglepő szituációkat kreál, mintha az autó egy beláthatatlan térben száguldana, ahol időnként stopposok keresztezik az útját.



Az előadás a találkozásról, ebben az esetben a generációk találkozásáról szól. Vannak ilyenek a táncszakmában? Van egyáltalán egységes fellépés, képviselet?

Nem, de nem is volt soha. Ez is részben a pénzhiány miatt van. Ezért is tartom nagyon problematikusnak, hogy nincs szakmai mérce annak megállapítására, hogy mi képvisel valódi minőséget. Nem szakmai alapon dől el, hogy milyen minőségi nívótól lehet kiemelt egy társulat.


Ti kiemelt társulat vagytok? Igen erős, jellegzetes a profilunk, ami mögött tartalom is van. Ezt itthon kevés társulat mondhatja el magáról. Harminc éve képviselem magyar művészként a kortárs táncot idehaza és külföldön. Kis színházban, nagy színházban, mindenhol ugyanolyan lelkesedéssel. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy legyen próbahelyem, hogy fel tudjak venni nyolc-tíz művészt, akikkel folyamatosan dolgozhatok. Az elmúlt évtizedekben minden darabom minőségi volt, Párizstól New Yorkig bárhol be lehetne mutatni őket. Ennek egyik oka, hogy nem magamnak készítem az előadásaimat, és nem nyúlok biztonsági, narratív jellegű toposzokhoz sem.


Ez az alkotói attitűd mennyire jellemző nálunk?

Nagyon sokszor találkozom ezzel a módszerrel a világban, és itthon is van erre példa. Nem könnyű út ez, de vannak, akik ezt választják, még itthon is, bár a megfogalmazás kapcsán kevesen merik az absztrakciót választani. Ez egy sajátos művészi hitvallás, én mindig önmagamból merítettem a témáimat, pontosabban abból, amit a világban látok. Ha pontosan meg tudod fogalmazni, miről fog szólni a darabod, akkor azt könnyen megérti egy kívülálló vagy egy politikus is, pedig nem feltétlenül ismerik az adott művészet kifejezőeszközeit, lehetőségeit. Nálunk jellemző, hogy ha valamit könnyen meg lehet magyarázni, arra könnyebben is kapsz pénzt. Így sajnos maga a rendszer is belekényszeríti az alkotókat ebbe és a sorozatgyártásba, hiszen nem kapnak időt a valódi művészi, alkotói munkára. Én képtelen vagyok ebbe a rendszerbe beleilleszkedni. Az alkotás számomra közös munka, mind a táncosokkal, mind a nézőkkel, és egyfajta közlési kényszerből építkezem. Miről szól például a legújabb darabom, a k.Rush? Átjárásról. Ezen túllépve inspiratív és asszociatív módon építem fel az előadást, hogy bárhol a világban olvasható, befogadható legyen. Talán ezért vagyunk, ha esetleg kiemelt nem is, de kiemelkedő társulat.

Ezzel a hozzáállással meg is találod a közönséghez az utat? Nem veszélyes ez a nézőszámra nézve?

Csak ezzel találom meg az utat. Akik a Frenák Pál Társulat előadásaira jönnek, nem is várnak mást. Szögezzük le, a nézők nem hülyék. Mondok egy példát. Volt egy turnénk Franciaországban, ahol a Trace című előadásunkat játszottuk gyerekeknek. Hiába volt stilizált, minden gyerek érzékelte és látta a vizet, a mélységet. Egy hét év körüli kisfiú megkérdezte tőlem az egyik előadás után, hogy a tengert jelölő sárga négyzet miért nem kék? Zseniális kérdés! Én visszakérdeztem: miért, hiányzott neked a kék? A válasza az volt, hogy nem. A közönség nagyon nyitott, csak meg kell szokniuk az absztrakciót, ami nálunk nincs divatban. Még mindig negyven évvel ezelőtti kérdéseken csámcsogunk. Paradigmaváltásra van szükség – a szakma és a nézők részéről is. Harminc éve azért mentem el ebből az országból, mert történeteket vártak tőlem. Mindenfajta külső hatás és elvárás ellenére hű maradtam önmagamhoz, ezért nálam a kék tenger továbbra is lehet sárga négyzet.


Ettől függetlenül francia társulatnak is számítotok?

Magyar társulat vagyunk, de van egy jól kidolgozott francia kapcsolati rendszer a hátunk mögött. A magyar együttes élvezheti azt, amit évek alatt kiépítettem. Lényegében készen hozom mindezt Magyarországnak, nagy dolog például, hogy egy darabot rögtön a premiert követően külföldre is tudok vinni.



A szakmában mégis sokszor hivatkoznak arra, hogy Te franciaként miért kapsz magyar támogatást.

Attól, hogy az életemnek van egy francia része is, vagy esetleg éppen Párizsban vagyok, attól függetlenül a magyar struktúrát tartom fent. Külföldön magyar alkotóként gondolnak rám. Mindenki tudja, aki tudni akarja, hogy a Trafó megalakulásakor hazajöttem. Ezzel feladtam a francia előnyeimet, mert fontos volt számomra, hogy a magyar kortárs táncélet kialakulhasson, fejlődhessen. Másrészt Magyarországon van egy potenciális kreatív energia, amivel szeretek, és jól is lehet dolgozni. Ami viszont itthon felháborít, a hazai színházi média szereptévesztése. Külföldön ilyesmivel nem találkoztam.


A kritika támad Téged?

Franciaországban írtak rólam nagyon jót és nagyon rosszat is, de soha nem személyeskedtek, mindig volt az írásban építő rész, amivel tudtam mit kezdeni. Nyilván van olyan, hogy rossz egy előadás. Én is láttam jó párat. Azonban, egy-két komoly szakújságírótól eltekintve, soha nem olvastam idehaza olyat, hogy azt tanácsolnák, gondold át a munkád, vagy mélyülj el benne jobban. Nem, egyből totálisan leírnak, és a kemény kritikai észrevételt összekeverik a sértegetéssel. A kritika sokszor egy bizonyos réteget szolgál ki, paradox módon éppen azt, amelyikbe ő maga is tartozik.


A körülötted lévő emberekkel van lehetőségetek megfelelő körülmények között, társulatként dolgozni?

A legnagyobb gond, hogy nincs mögöttünk infrastruktúra. Olyanok vagyunk, mint a vándorcigányok. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a befogadó színházak támogatnak bennünket, ha ők elzárkóztak volna, mi megfulladunk. És örömmel látom, hogy együttműködésre is hajlandóak, például annak érdekében, hogy próbálni tudjak az egyik helyen, ha éppen a másikon van bemutatóm, vagy fordítva.


Előadóként benne vagy a k.Rush című előadásban?

Fogalmazzunk inkább úgy, megjelenek benne. Inkább levegőt adok neki, hiszen csupán egy körülbelül három perces jelenlétről van szó. Kicsit ahhoz hasonlítható, amikor a nagy filmrendezők, mint például Hitchcock egy-egy pillanatra feltűnnek a filmjükben. Bár azért annál több történik velem a színpadon.


Nemrég szintén volt egy olyan produkció, a Wings, amelyben színpadra léptél, egy harmonikaművész játékára improvizáltál. Azt megelőzően hosszú ideig nem volt ilyen alkalom. Ez a kettő viszont szorosan követte egymást. Ezek szerint lenne rá igényed?

Annyi a háttérmunka és a teher, hogy nem jut időm arra, hogy magammal is foglalkozzam. Nem akarok a magam emlékműveként, patetikus vén állatként megjelenni a színpadon. Elég sokszor látok ilyet, sajnos. Nem összekalapálni akarom a múltat, hanem megkérdőjelezni önmagamat. Az a kérdés, hogy ma mit ér egy Frenák Pál? Vagy egy Uhrik Dóra, aki egyébként gyönyörű az előadásban. A k.Rush szereplői ehhez a kérdésfelvetéshez viszonyulnak, és nekem is ezt kell tennem. A Wings esetében improvizációról volt szó és nem szerepről, ami könnyebbséget jelentett. Jövőre viszont visszahoznám egy korábbi szólómat. Sőt, szívesen dolgoznék egy fiatal koreográfussal is! Nem tudom, miért félnek tőlem.

Nem volt még ilyen megkeresésed?

Nem. Pedig többször, több embernek megjegyeztem, hogy benne lennék ilyenben. Persze, más kérdés, hogy ehhez megfelelő tartalom is kell, olyannal pedig ritkán találkozom.

Van olyan fiatal koreográfus, akinek a munkáját kiemelt figyelemmel kezeled?

Van néhány, de nem tudnak róla. Sőt, tettem is azért, hogy észrevegyék őket, például meghívattam őket külföldre.


Nyilván nehéz a jelenlegi politikai és gazdasági körülmények között tervezni, mennyire láttok előre? Most az a legfontosabb, hogy a k.Rush jó fogadtatásra találjon a közönség körében. Bízom abban, hogy ez a pozitív energia, a lendület megérinti majd a nézőket, és megmozdítja a kortárs táncéletet. A premier után Belgiumban turnézunk, majd a Román Nemzeti Színházban, Temesváron készítek egy előadást. Fantasztikus helyi színésznőkkel dolgozhatok együtt, akik nagyon inspirálóan hatnak rám, de persze részt vesznek a produkcióban a Frenák Pál Társulat néhány tagja is. Ezután egy japán turné következik, és a hazai fellépések mellett még Dánia és Franciaország is vár ránk. Reményeink szerint Európa egyik legnagyobb és legjelentősebb táncközpontjával, a francia Centre National de la Danse-szal sikerül összehozni egy három éves projektet, amelyben a film és a tánc műfajai keveredhetnének. Nagyon izgalmas kihívás lenne ez nekünk, főleg a k.Rush kapcsán. Mindez attól is függ persze, hogy fenn tud-e maradni a társulat.


Forrás: https://tancelet.hu/interju/2575-vandorciganyok-cadillac-ben

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu