top of page

Vándorcigányok cadillac-ben

Halász Glória @ Táncélet

2010. december 10.


A Flórián Műhely már önmagában szürreális, múltba koszlott terét a próbateremben egy háromba vágott amerikai autó darabjai színezik tovább. Út és úttalanság vannak jelen a térben, találkoznak a szétvágott autó képében, ahogy ezek mentén haladunk a beszélgetésben is, amelynek kezdetekor még nem tudni, lesz-e egyáltalán holnapja a független színháznak.


A Frenák Pál Társulat új előadása, a k.Rush ebben a színházi világvégében fogant. Erőltetett, ha úgy érzem, hogy az autóból kiolvasható úton levés a társulat és a terület otthontalanságára is utal?

Nem erőltetett. Ugyanakkor szembe is megyek a helyzettel, mert egy lendületes, pozitív, talán a táncéletet is felrázó előadást szeretnék létrehozni. Azt gondolom, meg kell tanulnunk élni a térrel, a magunk életterével: belakni, pozitívan kezelni, bármilyen negatív hatás érjen bennünket. Valóban rímel az előadás felvetése a jelenlegi politikai, szociális, kulturális életre. Például arra, hogy nagyon hamar leírunk generációkat. A k.Rush esetében nagyon fontosnak tartom, hogy generációk találkoznak benne, a húszévestől a hetvenévesig, a korosztályok átfolynak egymásba, az idősebbek védőszárnyaik alá veszik a fiatalokat. Üzenet ez az új generációnak is arról, mennyire lényeges az örökség feldolgozása. Mert ma leginkább annak eltiprása a jellemző. Érdekes, hogy az előadás éppen az idősebb táncosoktól (Lőrinc Katalin, Uhrik Dóra, Frenák Pál, Lovas Pál – a szerk.) kap egyfajta lendületet. Azt üzenjük ezzel, hogy a kor, annak méltósággal való elfogadása, lehet szép is. Viszont fel kell dolgozni azt is, hogy senki nem él örökké, viszont folytatódik másokban: mindenki mindenkire, minden mindenre visszahat. Ismét a szakmához kell kanyarodnom: a színházi szakma ebben a pillanatban önmagát csapja fejbe, egyik réteg nyírja a másikat, ahelyett, hogy megoldásokat találna. Ebből a szempontból, sajnos, jól helyezkedik a darab.

Hogyan születhet pozitív és lendületes produkció ilyen hangulatban?

Ilyen körülmények között remegő gyomorral alkotok. Közvetve mindez hat a művészek, a háttérben dolgozók munkájára is. A hazai és a nemzetközi jelenlétünkhöz is nagyon fontos lenne, hogy legalább három évre előre tudjunk tervezni. Külföldön ez természetes. Egy társulat esetében három éves minimális garancia kellene ahhoz, hogy – egy a mienkhez hasonló – együttes életben tudjon maradni. Elkezdtünk kifejleszteni valamit Budapesten, valamint vidéken, amit egyúttal küldetésnek is tekintek, hiszen vidéken nagyon gyerekcipőben jár a kortárs művészet befogadása. Jövőre olyan országokban lépünk fel, mint Belgium, Franciaország, Japán, Németország, Románia. De sem az idehaza elkezdett munka folytatására, sem a külföldi fellépésekre nincs biztosíték. Szomorú lennék, ha megtörténne az, amitől tartunk, azaz kiiktatnák a független területet a színházi struktúrából. Ezzel maga a kortárs tánc is megszűnne, hiszen a társulatok jelentős része ebbe a kategóriába tartozik. A kőszínházak felől érkezik a nyomás a támogatás csökkentésére, sőt megvonására a politika felé, akiknek viszont, amennyiben engednek ennek, fogalmuk sem