Frenák Pál: "Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet tudjam képviselni..."

Librarius @ Nagy Enikő 2020.03.03.


CAGE: illúziószerűen átlátható, zárt tér, önmagában foglalja világunk kaotikus rendszerét, és a művészeknek szabad kreatív lehetőséget ad milliónyi megközelítéshez. Ezzel a mottóval rukkolt elő egy újabb premierrel Frenák Pál a Radikal Dance tagjaival. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán és Anibal dos Santos mutatják meg, hogy mit tudnak kezdeni a ketreccel. A decemberben bemutatott darabot március 5-én és 6-án újra láthatja a közönség a Trafóban. Az új produkció és a harmincéves Compagnie Pal Frenak apropóján Frenák Pállal beszélgettünk.



Francis Bacon szellemiségében dolgozol. Mi volt a Cage kiindulópontja?

Igen, Bacon nyomán úgy dolgozom, hogy van egy kiindulópont az elején, és menet közben rátalálok olyan dolgokra, amik átvehetik a szerepét annak, ami a kiindulópont volt. Itt a cage (ketrec) maga a tematika és a szcenográfia is. A Radikal Dance fiatal társulással készítettem ezt a darabot, akik próbálgatják a koreográfiai kreatív képességüket, de nem feltétlenül a korunk előadó-művészeti szféráját meghatározó újgenerációs kommercializált hajszában, amiben gyorsan kell termelni valami újat és újat. Az egyes, infrastruktúrával és anyagi forrásokkal rendelkező fejvadászok által diktált piac működését destruktívnak érzem. A fiataloknak jellemzően nincs lehetősége az igazán elmélyült, belülről, őszinte alkotói meggyőződésből születő alkotások létrehozására. Ebből a gyors rotációból érzetem szerint nem tud valóságos művészet születni. Fontos lenne, hogy az alkotók nagyobb kreatív felületet és több időt kapjanak az elmélyülésre. És akkor még mindig nem biztos, hogy zseni születik. A művészeket nem futószalagon gyártják (Gilles Deleuze). A valóságos művészet egy folyamatos, hosszú út. Ezzel a gondolatvilággal álltam e mögé a négy fiatal mögé, és igyekeztem megteremteni számukra a kényszer nélküli, őszinte alkotás lehetőségét.


Kiket takar a Radikal Dance?

A Radikal Dance egy társulás, egy gondolkodási forma. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán, Anibal dos Santos azok, akik az új darabban is szerepelnek, de benne vannak mások is, például Halász Gábor és még sokan, akik a közösen megtalált organikus mozgásnyelvet folytatnák. Évek óta formálódik ez a lehetőség. Az átfedés társulatommal annyi, hogy itt mint mentor és konceptőr állok mögéjük. A Cage-ben például adok nekik egy stabil alapot: én terveztem a szcenográfiát, és Horváth Nóra filozófus, egyetemi docenssel konzultálva írtunk egy tematikát, megvizsgálva, hogyan hatnak egymásra a különböző részalkotóelemek, de ezen felül az alkotói munka a fiataloké.


Mitől más ez, mint ahogy eddig dolgoztál?

A kérdés számomra önmagában egy csapda. Egyszerűen egy adott kereten belül rákényszerítettem őket az önállóságra: a gyakorlatban minden egyes koreográfiai részlet az ő önálló alkotásuk. A kreáció során mind a négyen megalkották a saját koreográfiájukat, és egymás alkotói munkájában is részt vettek. Mindezt egy visszavonult pozícióból figyeltem, de önmagában a hiteles, elmélyült mesteri figyelem már aktív kreatív inspiráció (Deleuze). Milán például egy nagyon erős klasszikus alapra egy nagyon erős organikus elasztikus mozgásvilágot épített fel – egy pók bőrébe bújva hozta személyiségét, személyes elgondolásait, és ehhez egy eltorzított formarendszerbe kényszerítette magát. Az pedig, hogy önmagából építkezik, az csak értékelendő – belőlem csodálatot vált ki.


A saját formanyelvükön belül hagyod őket kibontakozni?

Igen. A Radikal tagjaiban közös, hogy mind olyan táncosok, akik nem direkt klasszikus formákban gondolkodnak, de nem is a divatszerű erőltetett konceptuális kortárs táncban, hanem a test elaszticitásából és technikai képességéből születő újszerű organikus nyelvezetben. Keresik útjukat egy általuk megvalósítható új, egyéni organikus rendszer megteremésére, ami az ember valóságos lényét kutatja, és igyekszik láttatni, és ez nem puszta provokáció a provokációért. A Radikal-t meghatározó tény nem az, hogy a betonban szétverik az agyukat, vagy pucéran fetrengenek: nem a szó szoros értelmében radkálisak, inkább abban, ahogyan nem tagadják meg a fizikai képességeiket, vagy a bizonyos organikus rendszerekből (pl. Michaux, Bacon) történő inspirációt. Az fantasztikus, hogy ahogy Pina Bausch, úgy én is inspiratív erőket sugárzok.


Erős szimbólum a ketrec, sok mindenre lehet asszociálni.

Számomra nem annyira a szimbólumok voltak fontosak, hiszen ezek túl egyértelműek. A ketrecnek inkább a redukált térrendszere izgatott, miközben van egy tagadhatatlan átláthatósága. A ketrecben a táncosok elbújhatnak, kifordulhatnak belőle, kapaszkodhatnak bele, mint a majom, de végig láthatóak. Tehát itt a közönség részéről felerősödik a vajörizmus totális kiszolgáltatottságának érzete. Ez a négy alkotó a ketrecben megmutatja, hogy ebben a zárt térben mire képesek. És amit a szememre hányhatnak, igaz: én zártam be őket a ketrecbe.


Mi az, ami a legjobban zavar a jelenlegi kortárs tánc életben?

A fiatal generációt nem kilószámra termelni kell, hanem hagyni, hogy önmagából kitermelődjön. A kortárs táncban jelenleg működő produkciós struktúrák, infrastruktúrák és támogatói rendszerek azonban sokszor a fejvadászoknak és a produktőri érdekeknek kedveznek, akik központjában nem a művész, nem az alkotás, hanem a gyors forgalmazhatóság áll (rotacio rapid – Gilles Deleuze). Azaz a feltaláló a fontos, ő van pozícióban, nem a feltalálandó. Pedig nem tudhatjuk, de főleg: nem dönthetjük el, hogy ki lesz a jövő művésze. Így nagyon zavarnak azok a kulturparaziták, akik bizonyos érdekek mentén határozzák meg, hogy kik mire jogosultak. Csak Deleuze-t tudnám idézni:

„mintha valaki megmondhatná, ki lesz a jövő Beckett-je”.