Tóth Ágnes Veronika @ Revizor.hu
2009.01.06.
Frenák nem szépeleg, nem gügyög, nem hazudik. Az InTimE minden vadromantikus álca ellenére az időbe vetettség tragikus tapasztalatával szembesít: ölelni azért kell, mert halandók vagyunk. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Jelenetek az előadásból
Az InTimE ötödik napján is teltház volt a Trafóban, és ez a jelenség az idei, meglehetősen ingadozó látogatottság fényében különösen örömteli fegyvertény. És persze érthető is egyúttal, hiszen egy Frenák-darabnak mindig megvannak a stabil alapjai, a szereplők kiválasztásának perfekcionizmusa, a rendkívül intenzív, viharos, érzéki mozgásanyag, az ösztönös, zsigeri érzések felszínre hozása és az elmaradhatatlan, látványos díszletezés.
Ez alkalommal egy vérvörös kanapén, szerteszórt rózsák között zuhannak egymásra a vágyódó testek. Merev próbababa-pózok váltakoznak a totális önfeladás határára sodródó, sóvárgó lények kétségbeesett öleléseivel. A nők vagy egészen nyomorult helyzetben vannak, vagy mereven tipegnek, mintha megelevenedett kirakati babák lennének (Lisa Kostur, Jantner Emese), vagy éppen egy hármas szexjelenetben foglalják el a felesleges, inkább csak alibinek bevett harmadik szerepét (Kolozsi Viktória). Ezzel szemben a férfiak (Fekete Zoltán, Nelson Reguera) mindig offenzívek vágyaik megélésében, bár szexuális harmóniát inkább csak a homoerotikus jelenetekben találunk. Viszont függetlenül attól, hogy a kapcsolatteremtési kísérletek többnyire meglehetősen zaklatottak és boldogtalanok, a figurák mégis végletes elszántsággal vetik bele magukat az újabb és újabb ölelkezésekbe.
Kivételesek a táncosok, megvan bennük az a fajta profizmus és jó értelemben vett gátlástalanság, amely segít, hogy valós(nak tűnő) feszültség uralja az előadást. Frenák azon kevés koreográfus közül való, aki mindig képes érzékinek mutatni táncosait, és nem csupán azért, mert tökéletes testű szereplőkkel dolgozik, sokkal inkább, mert a meztelenség a színpadon nála mindig egy adott szexuális viszonyban kap értelmet: szépek a táncosai, mert van, aki vágyódik utánuk. A robbanékony, viharos sebességgel egymásnak eső testek érzékisége azért olyan egyedülálló, mert éppen ez a kísértő szépség emlékeztet minden egyes pillanatban arra, hogy a tánc az időnek leginkább kitett műfaj, hogy a táncosnál nincs gazdagabb és nincstelenebb egyszerre. A testnek azt a furcsa paradoxonát – hogy ez a darab hús, lehet bár tökéletesre formált, szigorúan edzett, a vágyaknak mégis kiszolgáltatott – Frenáknál jobban senki nem tudja megragadni. És persze korántsem csak a táncoslét illékonyságáról van itt szó, hanem a haláltabu nyílt megszegéséről, hiszen mindannyian ilyen romló húsban élünk.
Számomra az InTimE a múlandóságról szól; arról, hogy minden pillanat az enyészet fényében lesz különleges. Az öregedés, a test romlása visszafordíthatatlan, hiszen a test, minden test, még ragyogásában is a halál felé tart. Ezt a rettenetet ilyen őszintén, de mégis ennyi szívszorító tapintatba, szépségbe becsomagolva csak Frenák képes közvetíteni. És persze ez nem giccs, már hogy lenne az, hiszen a giccs tagadja, elhazudja a halált, ebben a darabban pedig másról sincs szó. A darab végén szeretkező hármas és az utánuk felbukkanó, sártól iszamos, magányos szellemalak (Czéh Balázs) együtt létezik, nem ellenpontozzák, hanem feltételezik egymást. A szenvedély illuzórikus, örökös jelenideje az egyetlen, ami megállítja a szubjektív időt: pillanatnyi haladék zuhanás közben.
Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/1111/frenak-pal-tarsulat-intime-trafo-godor/